Ezt még nem nagyon kérdezték, de kinek volt az a félig őrült ötlete, hogy te 63 kg-ban indulj a világbajnokságon?
– Davor Štefanek ötlötte ki. A sztorihoz hozzátartozik, hogy a tavalyi világbajnokság környékén nem mentem vissza 70 fölé, hanem valahol 68-69 kg körül mozgott a súlyom, így akkor javasolta ezt, és mondta, meglátom, megéri, mert világbajnok lehetek. Én persze hittem neki. Nekivágtam, de őszintén és töredelmesen bevallom, két hét után azt hittem, nem tudom majd végigcsinálni. Persze, ez is csak egy mentális gát volt.
Mi még emlékszünk arra, hogy annak idején Davort is lefogyasztották, aztán úgy elment az ereje, hogy kidobták a szőnyegről. Azt nem akarom megkérdezni, hogyan fogytál le, de azt igen, hogyan fogytál le úgy, hogy sikerült megtartanod az erőd?
– Most már bevallhatom, csak megjátszottam, hogy erős vagyok, mert az erőm egyáltalán nem maradt meg. Minden meccsemre úgy mentem fel a szőnyegre, majd lesz valahogy, de a közönség valahányszor erőt adott, vagy 30-40 százalékot. A meccseken tehát csak fejben volt előnyöm. Mert magasabb voltam ellenfeleimnél, a többiek azt hitték, erősebb is, és bizony ha a parterre-ben nem sikerülnek az akciók, bajban lehettem volna.
Igen, de végül végigpörgetted a mezőnyt, tehát azért csak volt benned erő is… Más. Sokan azt mondják, amikor felmennek a szőnyegre, kizárnak mindent, és csak a meccsre összpontosítanak. Te azért mindezt most másként élted meg, és jól sült el.
– Igen, most odafigyeltem, mert a közönségtől vártam a pluszt, azt, ami erőben hiányzott. Egyébként valóban: más versenyeken én is mindent ki szoktam zárni, a közönséget is. Most akaratból hallgattam a hangzavart.
Említetted, hogy vasárnap erősebbnek érezted magad, pedig akkor négy meccsed volt. Hétfőn aztán csak egy, de az, hogy azt érezted nehezebbnek, mentális dolog volt? Lámpaláz?
– Ha hétfőn megnézték volna a vérnyomásom, nyilván kiakadt volna a műszer. Volt időm gondolkodni a meccsen, arról is, mi lesz a meccs után, ha nyerek, azt viszont kizártam, mi lesz akkor, ha veszítek. Játszadoztam tehát a gondolatokkal, s végül már alig vártam, hogy végre lebirkózzam azt a döntőt. Így visszamenőleg úgy gondolom, mindegy, mit csinált volna a grúz a döntőben, mindenre lett volna válaszom.
Nagy Szebasztiánt körülfogták a Potisje kisbirkózói a magyarkanizsai fogadtatáson (Puskás Károly felvétele)
A grúz nem csinált semmit, csak a végén mérges volt magára… Neked egyébként megfelel az, ha alacsonyabbak az ellenfelek? Mert nekem úgy tűnt, hogy a hozzád képest kis emberekkel eljátszadoztál.
– Igen, viszont velük az a baj, hogy nem nagyon tudom őket kiemelni, mivel gyorsabbak, és elmozognak. Ezért pörgettem rá a vállukra és a fejükre, hogy ne nagyon bírjanak mozogni. Ez a terv végig bejött. Az örményen nem is tudtam pontot csinálni szőnyegen, mert ő valóban kicsi volt, s folyamatosan „elmászkált”. Akkor meg az jutott az eszembe, ne emelésre menjek, hanem a pörgetésre.
Láttuk a pillanatot, amikor világbajnok lettél. Szerintem ott, a szőnyegen, de még utána sem fogtad fel, mit is vittél véghez. Mikor tudatosodott benned, hogy te vagy a világ legjobbja?
– Most nagyon elért az agyamig. Amikor megláttam, mennyien várnak a magyarkanizsai városháza előtt, akkor tudatosodott bennem, hogy világbajnok vagyok. A döntő meccs után szinte komatikus állapotban voltam, csak annyit észleltem, hogy szaladnak fel az edzőim a szőnyegre. Még másnap sem fogtam fel a történteket.
Olvastam a közösségi oldalon, hogy egy barátod közölte veled, változtatják Magyarkanizsán az egyik utca nevét… A belgrádi közönség, ahogy zúgott az arénában a neved, ez a fogadtatás a szülővárosodban – nyilván maradandó emlék.
– Szurkolás tekintetében szinte minden világversenyen az irániak üvöltenek a legjobban, ezúttal azonban másként volt. Most a kanizsaiak és a zentaiak mellett nem lehetett senkit sem hallani, tehát szurkolásban meg ők lettek a világbajnokok!
Most egy viszonylag hosszabb pihenési időszak következik. Töltött káposzta, töltött paprika, esetleg bécsi szelet?
– Halászlé. Az a kedvencem!
