Tizenhét évesen a csúcson hagyta a háta mögött a szerbiai motokrossz világát, hét év kihagyást követően azonban a szíve visszahúzta az ugratókra a kispiaci Császár Tamást, aki mesélt a technikai sportok ezen megerőltető szakágának kihívásairól, a szerbiai versenyszféra kiábrándító helyzetéről és arról a különös jelenségről, hogy miért a vajdasági magyarok az ország legjobbjai.
Környékünkön elég nehezen válik valakiből motorversenyző anélkül, hogy ne legyen a közvetlen közlében valaki, aki megfertőzi ezzel a szenvedéllyel. Nálad ez hogyan történt?
– Való igaz, engem és két évvel idősebb testvéremet, Bencét is apu vonzott be ebbe a világba, aki maga is lelkes motoros volt. Amikor általános iskolások lettünk, akkor fokozatosan mi is bevonódtunk ebbe, és az erdőben motoroztunk előbb kicsi, majd egyre nagyobb motorokkal. 2009-ben kezdtem el versenyekre is járni, a következő évben pedig már edzővel dolgoztam, hogy komolyabban belemélyedjek ebbe a világba. Magasságom, testalkatom miatt már ekkor is a korosztályomhoz képest nagyobb motorokon ültem, így 12 évesen a felnőttek között versenyeztem az MX2-es kategóriában. 2011-ben már a dobogós helyekért harcoltunk a bátyámmal, de miután egyre több konfliktusunk lett a többi versenyzővel, akik a magyar származásunk miatt nem akartak minket befogadni, hátrahagytuk a szerb bajnokságot, és Magyarország felé fordultunk. Ott a motokrossz pár lépéssel előrébb jár, bővebb mezőnyökben, többféle kategóriában lehet indulni, nekem pedig az ott töltött évek során sikerült megnyernem a junior MX2-es kategóriát. Sajnos külföldiként ott is idegenként tekintettek ránk, így ez a bajnoki cím sem volt elég ahhoz, hogy valamilyen szponzori támogatást szerezzünk. Hazatértünk, 2014-ben a testvérem megnyerte az 450 cm3-es motorokat használó MX1-es, én pedig a 250 cm3-es MX2-es kategóriát, ezzel úgy éreztük, hogy bizonyítottunk a szerbiai mezőny számára, és befejeztük a versenyszerű motorozást. Ekkor is még csak 17 éves voltam, de itthon már elértem a csúcsot, a magyarországi felnőttmezőny legjobbjai pedig technikában és tudásban is messze előttem jártak, a családi vállalkozásunk viszont nem tudta finanszírozni azt a motort és felszerelést, amivel versenyre kelhettünk volna velük.
Elég sok idő eltelt azóta. Mi vonzott vissza a sportba?
– Amikor befejeztem, már szinte munkaként tekintettem a versenyzésre, a pontokért és a helyezésekért folyó harcra, és amikor valaki megelőzött, mindenáron vissza akartam venni a pozíciót. A motorozás jelentette élvezet azonban idővel hiányozni kezdett. Tavaly ismét vettem egy motort, amivel újra az első lépésekkel, az erdőben való vezetéssel kezdtem meg a visszarázódást. Megismerkedtem az oromi Cseszkó Márkkal, a tavalyi és idei MX2-es bajnokkal, akivel elkezdtünk közösen edzeni, és ismét eljutottam arra a szintre, hogy egy új KTM motorral idén ismét beneveztem a szerb bajnokságba. A pályákkal, az ellenfelekkel való ismerkedésre szántam az évet, amely során megnyertem az „amatőrnek” nevezett MX Open kategóriát, jövőre pedig a legmagasabb szinten, az MX1-ben folytatom. Testsúlyomból adódóan számomra az MX1-es motor a kézenfekvő választás, és egyben ez a legköltséghatékonyabb is. Mivel rengeteg erő van egy 450-es motorban, nem tudjuk annyira a határon vezetni, mint tennénk azt egy 250-essel. Így nem használódik annyit a technika, kevesebbet forog a motor, javításokra is ritkábban van szükség, idén szinte csak gumicserére kellett költenem.
Tisztázzuk a helyzetet: van lehetőség motokrosszversenyzőként Szerbiában pénzt keresni, támogatáshoz jutni?
– Huszonöt éves kor alatt részesülhetnek állami támogatásban a bajnokságok első három helyezettjei, de én annak idején ezt sem kaptam, mert mivel magyarországi csapattal indultam, külföldinek számítottam. Huszonöt év felett viszont már a legjobbaknak is csak a serleggel kell beérniük. Minden költség a versenyzőt terheli, legyen szó a versenyzői licenc, az utazás, az üzemanyag vagy a szerelés terheiről. A topolyai MX024 csapat tagja vagyok, és támogatóik sajnos nekik sincsenek, az ügyintézésben viszont tényleg sokat segítenek. Ilyen szempontból viszont Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet, ott is csak egy csapatról tudok, akik támogatnak öt-hat versenyzőt, mindenki más önköltségből űzi ezt a sportot. Amikor annak idején junior bajnoki címet szereztem a húszévesek között, reménykedtem benne, hogy egy komolyabb csapathoz kerülhetek, és profi karrierem lehet, de végül csak minimális támogatásokhoz jutottam.
Akkor kijelenthető, mint a technikai sportoknál általában, hogy itt is egy megmagyarázhatatlan szenvedély húzza vissza mindig a versenyzőket a pályára. Meg tudod fogalmazni, milyen érzést ad neked, amikor felülsz a motorra?
– Szabadságot. Az elmúlt években belefásultam a munkába, és kellett valami, ami szabadságérzetet ad, amikor minden mást ki tudok zárni magam körül. Amióta visszatértem, ismét kinyílt a világ, új embereket ismerhetek meg, és utazhatok – igen sokat, hiszen idén egyetlen vajdasági pálya sem tudott versenyt rendezni, így Szerbia délebbi részeibe kellett mennünk. Kicsit a céljaimat is átfogalmaztam, most már nem mindenáron a bajnoki címekre hajtok, hanem próbálom kiélvezni a motorozás minden pillanatát. Amikor régen a pontokért harcoltam, még nem voltak barátságok közöttünk.
Végigfutva a szerb bajnokság különböző kategóriáinak eredménylistáin, amelyikben van magyar induló, szinte mindenhol ők nyernek. Te, Márk, Víg Dávid, Lang Viktor neve áll a tabellák élén. Mitől vagytok jobbak, mint a szerbek?
– Szerintem elsősorban azon múlik, hogy ki mennyi munkát tesz bele. Amennyire ismerem a dél-szerbiaiakat, a versenyeket ugyan komolyan veszik, mint mi, de az edzéseket már nem annyira. Nyáron volt egy két hónapos szünetünk a naptárban, ekkora kihagyás alatt pedig az ember teljesen elveszítheti a kondícióját. Én viszont tudom, hogy ha már csak egy hétvégén is kihagyom a motorozást, a következő alkalommal már nem érzem magam rajta annyira komfortosan, ezért vettük nagyon komolyan, hogy a nyári hőségben is minden hétvégén elmenjünk edzeni, ahol a kanyarvételekre, a féktávokra és a kigyorsításokra helyezzük a hangsúlyt, hiszen ezen dőlnek el a versenyek – az egyenesben mindenki tudja húzni a gázt, illetve az ugratók sem jelentenek nagy kihívást.
A szerbiai pályák mennyire ütik meg a nemzetközi mércét?
– Nálunk sajnos a pályák talaja és kialakítása is hagy maga után kívánnivalót. Nem mindegy, hogy az ugratók mennyire technikásak, és hol helyezkednek el. Ha például egy százméteres egyenes közepén van egy ugrató, mint itt nálunk, arra bárki rá tud gyorsulni. De ha a kanyar után három méterrel már ott vár ránk egy tizenöt méteres ugrató, azt már nem tudja mindenki megcsinálni, hiszen ehhez már a kanyarból is megfelelő sebességgel kell kihajtani. Már Magyarországon is ilyen pályákkal találkozunk, amelyek olykor még számomra is nagy fejtörést okoznak, ráadásul egy tizenöt perces szabadedzés alatt kell megtanulni a leggyorsabban teljesíteni a pályát, amely idő során csak néhányszor tudjuk teljesíteni a nagyjából kétperces köröket.
A motorozás a veszélyesebb sportok egyike. Mennyire van ott a fejedben a sérülésveszély?
– Amíg a versenyző nem éli át az első nagy balesetét, addig nincs benne veszélyérzet. Ezt követően viszont saját tapasztalatom szerint valami megváltozik. Bár nem félek, de tudat alatt mintha lenne bennem valami gát, ami nem engedi, hogy ugyanúgy motorozzak, mint korábban. Ugyanolyan jól érzem magam a motoron, de a köridőben mégis meglátszik a különbség. Velem előfordult, hogy egy nagy esést követően egy évnek is el kellett telnie, mire visszatért a régi tempóm. Egy versenyzőnek nehéz megtalálnia az egyensúlyt a között, hogy gyors legyen, fejlessze magát, és egyúttal a motoron is tudjon maradni. Hiszen ahhoz, hogy tovább javuljunk, a határokat kell feszegetni, ez pedig elkerülhetetlenül magával hozza az alkalmi eséseket. Idén is volt egy sérülésem, egy magyarországi edzés során egy ugratón teljesen átfordultam, fejjel és vállal értem talajt, és eltört a kulcscsontom. Két héttel később azonban már motoroztam, mert ott akartam lenni a szezon folytatásán. 2014-ben is volt rá példa, hogy törött bokával, fájdalomcsillapítókkal nyertem versenyt, hiszen ha az ember nem áll rajthoz, akkor az egész évet dobhatja a kukába.
Milyen célokkal vágsz neki a jövő évnek, illetve mit gondolsz, meddig lesz még meg benned a motiváció a versenyzésre?
– Van néhány lelkes fiatal az MX1-ben, így ha bajnok nem is leszek, az első három között szeretnék végezni. Emellett pedig Magyarországon is megpróbálom végigversenyezni a szezont, amennyiben nem lesz ütközés a naptárakban. Addig mindenképpen folytatom, amíg élvezem, és az egészségem is rendben lesz. A motorsport ezen ága igencsak megerőlteti a szervezetet az ugratókról való kemény leérkezés, a pályák egyenetlen talaja miatt, a gerincem, a térdem és a könyökeim pedig már érzik ennek a hatását.
