Pelé múlt heti halála különös helyzetet teremtett, hiszen egy olyan sportikonra emlékezik a világ, akit a ma élő emberiség jelentős része nem is láthatott játszani, és aki igen, az is csak nagy ritkán figyelhette munka közben a korszakalkotó labdarúgót, akit 1999-ben a NOB az évszázad sportolójának választott.
Eredeti nevén Edson Arantes do Nascimento 1940. október 23-án született a brazíliai Três Corações településen. Apja szintén labdarúgó volt, ő inspirálta és nevelte arra, hogy maga is ezt a sportot válassza, ami a szegénységből való kitörés legjobb lehetőségének számított. A szülei még Dico becenéven szólították, a Pelé csak iskolás korában ragadt rá, saját emlékei szerint úgy, hogy rosszul ejtette ki kedvenc kapusa, Bilé nevét. Habár a Pelé szónak semmilyen jelentése nincs a portugál nyelvben, és eleinte nem is igazán szerette, végül megbarátkozott a hamarosan védjegyévé vált elnevezéssel.
Népmesébe illő történet az övé, hiszen nehéz körülmények között nőtt fel, ahol még focilabdára sem tellett, így gyakran grépfrút vagy újságpapírokkal kitömött zokni helyettesítette a játékszert. Amikor viszont lehetősége adódott bizonyítani, már nagyon fiatalon kivételes labdakezelésről tett tanúbizonyságot, így került 14 évesen egy kispályás felnőttcsapathoz, egy évvel később pedig jöhetett is az ugrás a nagypályás élvonalba, hiszen szerződést kapott az első osztályban játszó Santostól, ahol 16 esztendősen már a bajnokság gólkirálya lett.
Noha otthon nagyon korán berobbant, a világon ekkor még kevesen hallottak Pelé nevéről, hiszen a futball népszerűsége és a televíziózás is gyerekcipőben járt. Sok klubmérkőzéséről videófelvétel sem készült, és az általa legszebbnek tartott gólját is csak számítógépes szimulációval alkották meg utólag Pelé saját elbeszélése alapján: ez 1959-ben született, amikor a Santos a São Pauló-i Juventus ellen játszott, a brazil pedig állítólag úgy juttatta a kapuba a labdát, hogy négy játékosnak, köztük a kapusnak is esernyőt adott.
A szélesebb nyilvánosság az 1958-as svédországi világbajnokságon láthatta először az akkor még csupán 17 éves Pelé zsenialitását, aki bár nem klasszikus csatár, inkább támadó középpályás volt, a világot lenyűgöző cselsorozatai és nagy szólói végén mégis csapata első számú gólgyárosa lett, olykor klasszis csapattársait, Garrinchát és Vavát is beárnyékolva. Bár az első két meccsen még sérült volt, a kieséses szakasz három mérkőzésén összesen hatszor talált be, nagyban hozzájárulva Brazília első világbajnoki címéhez. A döntőben a svédek elleni 5:2-es siker során kétszer volt eredményes – az ekkor 17 éves és 234 napos Pelé ezzel máig a legfiatalabb játékos, aki gólt szerzett, sőt egyáltalán pályára lépett vb-döntőben.
Noha rendszeresen kapott ajánlatot európai csapatoktól, Pelé mindet visszautasította, és kivételes klubhűséget mutatva 18 éven keresztül, egészen 1974-ig a Santos játékosa maradt. Hatszor lett velük brazil bajnok, kétszer megnyerték a Libertadores-kupát, Pelé pedig több naptári évet is száz körüli gólszámmal zárt.
A világ futballrajongói négyéves ciklusonként várták a Fekete Gyöngyszem néven is emlegetett sztár felbukkanását, de egy ideig a vb-ken sem láthattak belőle túl sokat: 1962-ben ugyan Brazília címet védett, de Pelé sérülés miatt csak keveset játszott, 1966-ban pedig – máig utoljára – már a csoportban búcsúztak, miután kikaptak a magyaroktól és az Eusébio-féle portugáloktól is.
Az 1970-es mexikói tornán aztán már ismét kulcsszerepe volt a sikerben: gólt szerzett az olaszok ellen 4:1-re megnyert döntőben is, Brazília ismét felért a csúcsra, Pelé pedig máig az egyetlen labdarúgó, aki három világbajnoki címmel rendelkezik, hiszen 1958 óta a teljes válogatott kicserélődött körülötte.
Ez az időszak tekinthető az ekkor 29 éves játékos karrierje zenitjének, több világbajnokságra már nem utazott el. 1974-ben részlegesen visszavonult, bár alkalmanként még beállt játszani a Santoshoz, majd 1975-ben végül beadta a derekát egy külföldi hívásnak, amikor a New York Cosmoshoz igazolva három évre újraélesztette pályafutását, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy az USA-ban is berobbanjon az érdeklődés az akkor még igencsak lenézett labdarúgás iránt.
Pelé 2002-ben
1977-ben, 37 évesen egy különleges búcsúmeccsen köszönt el a játéktól, hiszen karrierjének két klubcsapata, a Santos és a Cosmos találkozott, Pelé pedig mindkét oldalon beállt egy-egy félidőre. Több mint húszéves ténykedése során új szintre emelte a labdarúgás iránti rajongást, okkal tartják őt a sportág első világsztárjának, emellett elképesztő gólrekordokat hagyott hátra. A Santosnál 636 tétmeccsen 618-szor, a válogatottban 92 meccsen 77-szer talált be – ez utóbbit Neymar éppen a katari vb-n érte be, de több meccsből. A barátságos mérkőzéseket is beleszámítva 1363 pályára lépésből 1279 gólt termelt, aminél többet egyetlen játékos kapcsán sem jegyeznek még a rekordkönyvek.
Később sem tűnt el a nyilvánosság elől, még évtizedekig szereplője maradt a sportéletnek, szívesen fogadott el meghívásokat és töltött be tisztségeket. Szerepelt közös filmben Sylvester Stallonéval (Menekülés a győzelembe, 1981), intett le Formula–1-es futamot, vitte az olimpiai lángot a riói játékok előtt, amelynek a pályázatánál is segédkezett. Volt az UNESCO nagykövete, 1995 és 1998 között pedig Brazília sportminisztere is.
Háromszor nősült, legutóbb 2016-ban, és összesen hét gyerekéről tudni, de egy nemrég róla készült dokumentumfilmben elismerte, hogy mivel nem volt az a hűséget típus, ez a szám lehet akár több is. Bár 1977-ben kivették az egyik veséjét, a 2010-es évekig elkerülték a komolyabb egészségügyi problémák. 2012-ben csípőműtéten esett át, az utóbbi időben pedig vastagbélrákkal küzdött, amely ellen december 29-én, 82 éves korában veszítette el a harcot.
Utolsó heteiben a kórházból még nézte a brazil válogatott világbajnoki mérkőzéseit.
Nyitókép: Pelé 2002-ben
