Tömegesség, majd minőség

Az egyre sűrűbb nemzetközi sportprogram miatt sokaknak olyan érzése van, hogy háttérbe szorulnak a lokális klubjaink, azok a sportolók, akik nem feltétlenül kerülnek a világsajtó címoldalaira. Eseményből most sincs kevés, de a következő hónapokban nagyobb teret szentelünk a magyarlakta területeinken működő egyesületeinknek, azoknak, amelyek serényen végzik a dolgukat, de ritkábban szerepelnek a médiumokban. Feltérképezzük tehát a helyzetet Zentán, Adán, Magyarkanizsán, Topolyán és Kishegyesen, nagyobb hangsúlyt adva a feltételeknek és az utánpótlásnak.

A sort a Zenta Kosárlabdaklubbal kezdjük, amelynek szép hagyományai vannak, főleg a női szakágat tekintve. Amikor először láttam azokat a fotókat, amelyeket kollégám a klub karácsonyi buliján készített az ideális feltételeket nyújtó sportcsarnokban, jókorát néztem, mert nem gondoltam volna, hogy „gyerekínséges” időnkben ebben az összezsugorodott kisvárosban valaki még képes ennyi gyereket foglalkoztatni, sőt ligákat vállalni. Utánaérdeklődtem, és tényleg: nem csoda, nem ámítás, a kosarasok edzése tényleg tömeges, eredményeik alapján pedig a következő években még sokat hallhatunk róluk!

Minderről Predrag Matić edzővel, egyben a klub elnökével beszélgettünk.

– Amikor Zentára jöttem, nem volt bázisa a klubnak. A csapatban innen-onnan voltak játékosok, de nekem és a vezetőségnek is más volt az elképzelése. Az utánpótlás megteremtése körül sok volt tehát a munka, aminek a gyümölcse most kezd valahogy beérni a fiúknál, ahol van egy kiváló 2004/2005-ös születésű csapatunk, viszont nagyon érdekes, hogy a 2006/2007-es nemzedékből egyetlen játékosunk sincs. Fiatalabbak vannak, az idősebbekkel meg az a baj, hogy jövőre egyetemre mennek. Jelenleg csak nyári ligákat vállalunk, hogy minden gyerek játéklehetőséget kapjon. A két hónap alatt ezeknek a fiúknak 10-12 meccsük van, egész évben pedig mintegy 15, mindez a Vajdasági Kosárlabda-szövetség égisze alatt. A 2008-as generáció két meccsel a vége előtt versenyben van a bajnoki címért, a 2010-esek és a fiatalabbak pedig még csak a minibasket-versenysorozat közepén tartanak, kisebb-nagyobb sikerrel.

Azért választottátok tehát ezt a versenyformát, hogy ne kelljen vidékről szerződtetni játékosokat?

– Pontosan. Mivel a környéken nincs kosárlabda, nyilván van néhány vidéki tagunk, de az elvünk az, hogy a csapatunknak itt kell felnőnie. Ez vonatkozik a lányokra is. A lánycsapatunk gerince 2008-as születésű, s két év intenzív edzés után oda jutottak, hogy veretlenek, tehát nagy valószínűséggel tartományi négyes döntőt játszanak majd. A fiatalabb lányok is szépen fejlődnek, ők is a legjobbak között lesznek a nemzedékükben.

Jó hallani, hány gyerekkel foglalkoztok, hány csapatot versenyeztettek, de adódik a kérdés: mennyibe kerül mindez? A felsoroltak alapján a községi támogatásból ezt fedezni lehetetlen…

– Elsősorban óriási segítséget kapunk a szülőktől, hiszen az utazások mintegy 70 százalékát ők fedezik. Kiváló együttműködésünk van továbbá a Severtrans vállalattal, amely igen előnyös áron számolja fel nekünk a buszokat. 2022-ben a községi támogatáson felül annak még a kétszeresét biztosítottuk, így bírjuk versenyeztetni a gyerekeket.

Ez csapatsport, ennélfogva nektek folyamatosan bővíteni kell a keretet. Mit tesztek az utánpótlás-növelés érdekében?

– Az igazság az, hogy sokáig elég lusták voltunk ezen a téren. Az új vezetőség azonban azt fogalmazta meg, hogy az utánpótlás toborzása és nevelése a klub legfontosabb feladata. Megindult a munka, s a szülők felismerték az igyekezetet, hiszen állandóan úton voltunk, állandóan vittük őket valahová, és a lehetőségeinkhez mérten úgy próbáltuk intézni, hogy a szülőknek csak minimális költségeik legyenek. Ilyen volt a zlatari edzőtáborozás is, ahová több mint hatvan gyereket vittünk el a klub költségére. Voltunk Belgrádban nagyszabású meccseken is, és ezeken az eseményeken vettük észre, a gyerekek valóban barátkozni kezdtek, majd kisvártatva más barátaikat, osztálytársaikat is elhozták az edzésre. Zentán erősen korlátozott a sportolni való gyerekek száma, úgyhogy megtörtént, hogy a kézilabdából, a kajakból pártoltak át hozzánk. Tavaly csaknem száz gyereket foglalkoztattunk már, és szép dolognak tartom, hogy mindegyik felszerelést kapott, a vajdasági szövetségnek segítségével is.

Minőség vagy mennyiség?

– Nehéz kérdés. Két-három évig a tömegességen dolgoztunk, négy fiatal edzőt hoztunk, Senad Selimovićot, Nikola Lazićot, Miloš Simićet és Jelena Radonjićot, akik nagyon szépen dolgoznak a gyerekekkel. 2023-ra azt a célt tűztük ki, hogy megtartsuk a mintegy száz gyereket, de eredményekben stabilizálódjunk, tehát a minőségre is adni kell immár. Minden bizonnyal megpróbálkozunk tehát a szerbiai kadétligával a lányokkal, de reálisan ez a csúcs, bár szerintem ez a generáció jelenleg a legjobbak között van az országban. Kiemelni azonban nem szeretnék közülük senkit sem, hiszen nem gondolom, hogy bárki is komoly nemzetközi karrierről gondolkodna, hanem inkább a társaságot szeretik, szeretnek utazgatni egymással, és örülnek, hogy valaminek a részesei lehetnek.

Te moholi születésű vagy, és Moholon valamikor nagy hagyománya volt a kosárlabdának. Mit hoztál otthonról?

– Valóban Moholon nőttem fel, de életem felét már másutt töltöttem. Szabadkán hivatásszerűen foglalkoztam ezzel a sportággal, de Mohol specifikus környezet, s amit kiemelnék, az az ottani versenyszellem. Talán ezt hoztam magammal Zentára, amiből itt szerintem hiány volt. A legmagasabb edzői képzésem van, tehát a játékosként szerzett tapasztalat, az edzői szaktudás és a versenyszellem az, amit reményeim szerint magammal hoztam.