Az egyéniség fölé nőtt csapat

Szerbia az ország lakossága szemében már a múlt hét közepe táján megnyerte a Fülöp-szigeteki–japán–indonéz rendezésű férfi kosárlabda-világbajnokságot, és az a kijelentés akkor is megállná a helyét, ha a Sasok nem jutottak volna be a tegnapi fináléba, és a megszerzett ezüst közelébe sem kerültek volna. Ennek oka pedig, hogy idén a csapat a megszokotthoz képest más státuszban állt a sikerre éhes rajongók szemében: a jellemzően éremre ácsingózó szurkolók szinte mindig favoritként gondolnak sajátjaikra, és ha valamely Eb-n, vb-n vagy olimpián nem lépnek dobogóra a kiválasztottak, az már kudarcként kerül be a könyvelésbe. Most azonban egészen más lélektani helyzetben várták a szerbek a tornát, miután a legjobbak közül néhányan visszautasították a fellépést a címeres mezben. A friss NBA-bajnok Nikola Jokić, az Euroligában mindeddig elit irányítónak számító, újonnan NBA-karrierbe kezdő Vasilije Micić vagy a Barcelona klasszisa, Nikola Kalinić nélkül Szerbia kerete számára a legtöbben a negyeddöntőt tartották reális végállomásnak, főleg annak fényében, hogy a mezőnyre tekintve bátran kijelenthető, hogy az utóbbi évtizedek egyik legmagasabb színvonalú, legerősebb gárdákkal zajló tornája zajlott le – számos, papíron meglepetéseredménynek számító meccskimenetel, váratlan továbbjutás bizonyítja ezt. Másik fejtegetés tárgya lenne utánajárni ennek, és az egyik kardinális okot vélhetően abban találhatnánk meg, hogy a tengerentúli elitliga soha nem látott módon nyitott lett a teljes világ felé, vagyis egyre több válogatottban pattogtatnak az NBA-ben edződő játékosok.

Szerbia fantasztikus menetelése azonban épp kivétel ez alól a tendencia alól, hiszen a csapatkapitány Bogdan Bogdanovićon kívül egyetlen szerb sem egy NBA-gárda alapembere (maga Bogdan legjobb napjain az Atlanta második-harmadik pontszerzési opciójának számít). Bogdan mellől gyakorlatilag hiányzik az ideális szerb első felállás, mondani sem kell, hogy az említett hiányzók kivétel nélkül Svetislav Pešić szövetségi kapitány kezdőjében kaptak volna helyet a távol-keleti megmérettetés ütközetein. A szerb csapat azonban a sokadik legerősebb kerettel jutott el a torna végjátékáig – emlékeztetőül idézzük fel, hogy a csoportkörben Puerto Ricót, Dél-Szudánt és Kínát verték meg, a második csoportkörben Olaszországtól egy néhány perces rövidzárlattal kaptak ki, de a Dominikai Köztársaság fölényes kiütésével biztosították helyüket a legjobb nyolc között. Az egyenes kieséses szakaszban Litvániát legalábbis enyhén outsider félként múlták felül a fiúk sima, 19 ponttal behúzott meccsen, az igazi bomba pedig az elődöntőben robbant, amikor a vaskos favorit, már-már első számú aranyesélyes, kivétel nélkül NBA-klasszisokkal felálló Kanada esett áldozatául a szerb hengernek – aminek a tudáson kívül az a hangulathullámhegy volt a fő tényezője, amire a szerbek egyre magabiztosabban ültek fel a sikerek halmozódásával, a csapategység egyre erősebbé válásával.

Visszakanyarodva a keret összeállítására, a teljesség kedvéért és a játékosok teljesítményének elismerése érdekében soroljuk fel a főszereplőket – csapataikkal együtt, mintegy kifejezve, mire képes a csapatszellem a papíron meglévő tudás- és képességbeli különbségek ellenére. Bogdanović mellett a remekbe szabott munkát végző Pešić szakvezető egyik alapembere az Olimpiakosz centere, Nikola Milutinov volt; a 20 éves Nikola Jović a Miamiban egyelőre marginális szerepet játszik tétmeccseken; Ognjen Dobrić a Bologna játékosa; Stefan Jović a Zaragozáé. Marko Gudurić a Fenerbahçe rutinos kosarasa; Vanja Marinković a Baskoniában pattogtat; Dejan Davidovac a Crvena zvezda kiscsatára; Aleksa Avramović a Partizanban játszik; Filip Petruševet most vitte el a Philadelphia, ahova a Crvena zvezdából érkezett; Dušan Ristić a Tenerife kosarasa; Boriša Simanić mindeddig a Zaragozában edződött.

Félreértés ne essék: a felsoroltak egytől egyig kiválóságok, posztjaik klasszis játékosai közé tartoznak európai és világviszonylatban is. A vb mezőnyében azonban első ránézésre a sokadik erőrangot – papíron a hatodik-nyolcadikat – képviseli ez a keret, és teljesen reális volt az említett elvárás, miszerint a negyeddöntőbe jutás lehet a teljesíthető cél. Ennek fényében kell megítélni a megszerzett második helyet, és az emberek a kezdeti manilai csalódás után vélhetően így is fogják értékelni az ezüstöt. Úgy, mint egy erőn felüli, szemet gyönyörködtető csapatmunkával szerzett eredményt.