Bár szerb családban nőtt fel, már tökéletes magyarsággal adott interjút lapunknak a huszonkét éves Borzas Uros, aki Magyarországon indította be a karrierjét, és a Veszprémet is megjárva már a francia első osztályban játszik, ám amikor nemzeti színű mezt kellett választania, mégis visszahúzta a szíve Vajdaságba, így balátlövőként már Szerbiát képviselte a januári Európa-bajnokságon.
Hogyan kerültél el már nagyon fiatalon Magyarországra?
– Adai vagyok, és mivel a környéken a kézilabdát és a focit lehet a legmagasabb szinten űzni, nyolcéves koromban én is kézilabdázni kezdtem. Errefelé terelt az is, hogy korábban apukám is ebben a sportban ténykedett, és végül meg is ragadtam itt, már nagyjából tizenhárom éve ezt csinálom. Az edző, Goór Róbert, rengeteget foglalkozott a fiatalokkal, így neki is nagy köszönettel tartozok mindazért, amit eddig elértem. Tizenkét éves voltam, amikor az adai Mikulás-kupára megfigyelők érkeztek Alsóörsről. Szerencsére jól játszottam, így megkerestek azzal az ajánlattal, hogy kiköltözhetek hozzájuk Magyarországra. Ekkor már eldöntöttem magamban, hogy komolyan szeretnék a kézilabdával foglalkozni, így elfogadtam az ajánlatot, amiben a szüleim is támogattak. Eleinte nehezen ment a beilleszkedés és az iskola, hiszen még nem beszéltem elég jól a magyart, de segített más vajdaságiak jelenléte. A középiskola befejezéséig Alsóörsön és a Nemzeti Kézilabda Akadémián (Neka) töltöttem az időt, innen aztán a Veszprém B csapatához igazolhattam. Másfél évet töltöttem a klubban, ahol néhányszor a felnőttcsapattal is edzhettem, és még játéklehetőséget is kaptam közöttük. Egészen álomszerű volt az az időszak, hiszen Adáról elkerültem Veszprémbe, és hirtelen azokkal az emberekkel együtt kézilabdáztam, akiket korábban csak a tévében néztem, és akikre példaképként tekintettem.
Mi okozta, hogy mégis elvágyódtál onnan?
– A Veszprém utánpótláscsapatával az NB I. B-ben játszottam, ám idővel úgy éreztem, eljutott a játékom egy olyan szintre, ahonnan érdemes lenne továbblépni. Amikor másfél év elteltével megkeresett az első osztályban játszó Tatabánya akkori edzője, Vladan Matić egy ajánlattal, elfogadtam, mert egy ilyen váltást tartottam szükségesnek a további fejlődésemhez. A kezdet ott sem ment könnyen, hiszen immár rendszeresen Magyarország legjobbjai ellen kellett helytállnom, a Tatabánya pedig a Veszprém és a Szeged mögötti harmadik legjobb csapatnak számít. Viszont rengeteg játéklehetőséget kaptam, és az Európa-kupában is pályára léphettem. A következő váltás akkoriban történt, amikor 2020 tavaszán a világjárvány miatt leállították a bajnokságot. Ekkor keresett meg a Toulouse a francia első osztályból, én pedig nem hezitáltam sokat, hiszen a francia bajnokság az egyik legerősebb a világon. A kapcsolatfelvételhez alighanem köze volt annak, hogy a szerb Danijel Anđelković a klub edzője, aki ismeri és figyeli is a magyar bajnokságot, hiszen korábban Szegeden is játszott, ráadásul ott neki is Vladan Matić volt az edzője, szóval mindenki ismer mindenkit. Ő és szintén a Toulouse-ban játszó Nemanja Ilić sokat segítettek, amikor odakerültem, és örülök, hogy máig ott vannak mellettem.
Eközben pedig egészen az U20-as korosztályig rendszeresen tagja voltál a magyar utánpótlás-válogatottaknak. Milyen érzés volt másik ország színeiben játszani, mint amelyikben születtél, ráadásul úgy, hogy többször is pályára léptél Szerbia csapata ellen?
– A Neka célja, hogy magyar válogatott játékosokat képezzenek, és úgy gondoltam, a fejlődésem szempontjából az a legjobb döntés, ha velük vagyok, mivel otthonról akkoriban nem kaptam ilyen felkérést. Szerettem náluk lenni, és sokat köszönök nekik, hiszen ott töltöttem a legfontosabb éveimet, ők csináltak belőlem igazi játékost. De mindig is tudtam, hogy egy napon vissza fogok térni Szerbiába. Furcsa volt a szerb csapat ellen játszani, hiszen mindkét nyelvet beszéltem, mindkét oldalon ismertem a játékosokat, tudtam mindkét ország himnuszát, és ugyanúgy el tudtam volna magam képzelni a másik oldalon is. És valamiért a szerb válogatott ellen sohasem ment úgy a játék, ahogy szerettem volna.
Az első felnőtt-tornádon, az Eb-n már Szerbia színeiben voltál jelen. Nem okozott problémákat az országváltás?
– Ha korábban a magyar felnőttválogatottban is felléptem volna, akkor az a szabály, hogy utána három évig nem játszhatok más ország színeiben. Szerencsére én csak az utánpótlás-válogatottnak voltam a tagja, ahol rövidebb ez a kényszerszünet. Amikor megkerestek a szerb válogatottól, már két éve nem játszottam magyar színekben, így azonnal válthattam.
Az eddigi tapasztalataidhoz képest milyennek találod Toni Gerona edzői munkáját, aki 2020 májusa óta ül a szerb kispadon?
– Nagyon jó szakembert ismertem meg a személyében, akin látszik, hogy igazán érti a dolgát. Jól jött a válogatottunk számára, hiszen behozta ez az új, spanyol stílust, ami egyre elterjedtebb most a kézilabda világában. Jó kapcsolatot ápolunk, neki és nekem sem okozott gondot a beilleszkedés, de még kell egy kis idő, hogy tényleg azt tudjuk játszani csapatként, amit kér tőlünk. Ez meglátszott az Eb-szereplésünkön is.
Hogy értékeled az Európa-bajnokságon nyújtott szerepléseteket, ahol Szerbiának mindössze három mérkőzés jutott, amiből kettőt elveszített?
– A saját teljesítményemet tekintve azt mondanám, hogy korrekt volt ahhoz képest, hogy még fiatal vagyok, és az első világversenyemen játszottam. A csapat teljesítményével azonban nem vagyunk elégedettek, hiszen nem értük el a célunkat, a csoportból való továbbjutást. Nem akarok a koronavírussal mentegetőzni, hiszen szinte mindenki másnak is meggyűlt vele a baja, de alaposan megnehezítette a felkészülésünket, hogy amikor január 2-án visszatértünk az újévi szünetről, hét játékosunk és az edző is karanténba került, és részleges csapattal kellett folytatnunk az alapozást. Szegeden viszont úgy éreztük, hogy mindent kiadunk a pályán, és képesek vagyunk a végsőkig küzdeni. Sajnos a franciák és a horvátok ellen nem tudtunk győzni, de 45 percig megvolt az esélyünk, és szerintem kiderült, hogy mindenki ellen tudunk jól játszani. Ha nincs a koronavírus, és azzal a kerettel tudtunk volna kiállni, amellyel megkezdtük a felkészülést, biztosan jobb lett volna a végső helyezésünk, mint ez a 14. hely.
Mentálisan milyen volt megélni a koronavírus jelentette bizonytalanságot, amikor még a mérkőzés reggelén sem tudhattad, hogy játszhatsz-e délután?
– Minden napunkat PCR-teszttel kellett kezdeni. Emlékezetes, amikor a horvátok ellen szombaton este fél kilenckor játszottunk, hogy csak délután öt órakor szóltak nekünk, miközben már a meccs előtti taktikai megbeszélésünk zajlott, hogy egy játékosunk mégsem léphet pályára. Egy másik csapattagunkkal pedig olyan is előfordult, hogy miután Szerbiában végre negatív tesztet adott, és elhagyhatta a karantént, gyorsan jött is utánunk Szegedre, de ott már ismét pozitívan tesztelt, és mégsem játszhatott. Nagyon furcsa és megterhelő Európa-bajnokság volt ez így, hogy nem lehetett előre tudni, kire számíthatunk a csapatban, de voltak válogatottak, például a németek, akiket ez még komolyabban sújtott.
Gerona és más edzők a magyar szervezést kritizálták, amiért a körülmények fényében nem megfelelő szállást biztosítottak a csapatoknak.
– Magával a szállással nem volt gond, ám mindenki arra számított, hogy csak a csapatok fognak bennük lakni. Ehhez képest úgy kellett mindennap negatív tesztet produkálnunk, hogy rajtunk kívül száz ember járkált még fel-alá a hotelban, többnyire maszk nélkül. Vagy úgy kellett volna intézni, hogy csak mi legyünk a szálláson, vagy úgy, hogy nem tesztelgetnek minket – de hát ez utóbbi az EHF előírása volt. Aztán az egész szabályt még zavarosabbá tette, amikor a franciáknál Nikola Karabatićot pozitív teszttel is engedték játszani.
Emlékszel az első felnőtt-Európa-bajnoki gólodra?
– Igen, az első, Ukrajna elleni meccsünk első félidejében történt. Egy megbeszélt taktika részeként középen érkezve a talajról lőttem be a labdát a kapuba, nem sokkal azt követően, hogy korábban kihagytam egy helyzetet. Ott, a mérkőzés elején még mi is kicsit döcögősen játszattunk, csak később alakult ki nagyobb különbség.
A horvátok elleni meccseteken viszont tapintható volt a feszültség, nemcsak a hagyományos rivalizálás, de a komoly tét miatt is.
– Valóban, a meccs valami egészen más volt, mint a többi. Már előző este is éreztük a feszültséget, mindenkiben felgyülemlett az izgalom. Tudtuk, hogy ha nyerünk, akkor biztosan továbbjutunk, a franciák elleni eredménytől függetlenül. A csarnokban is végig különleges hangulat uralkodott, de sajnos ők jöttek ki győztesen a mérkőzésből, és azt kell mondanom, hogy megérdemelten. Az utolsó 15 percre ha el nem is fáradtunk, viszont elkövettünk pár buta hibát, amit ők kihasználtak, és végül három góllal nyertek. Nehéz volt feldolgozni számunkra, hogy itthonról kellett néznünk a bajnokság további alakulását, hiszen mindannyian olyan lelkiállapotban utaztunk el Szegedre, hogy tovább fogunk jutni. De majd a következő világverseny, a jövő évi világbajnokság jobban sikerül.
