Hetvenéves évfordulót ünnepeltek Zentán

Kicsi voltam még, s akkor még nem tudhattam, hogy az első emlékem a zentai kosárlabdával kapcsolatban egy fogorvosi rendelőben történik meg: nyilván egy tejfogamat vitt el apám kivetetni, és előttem egy torony jelent meg, akkora embert addig nem is láttam.

Lefektetett a székre, lapátnyi tenyerét a fejemre tette, félig rám térdelt, s igazán csak akkor riadtam meg, amikor fütyülni kezdett. A beavatkozás egy pillanat alatt véget ért, és csak később derült ki, hogy Đorđe Konjovićról volt szó, aki az 50-es évek elején jugoszláv válogatott lett, és ő volt a jugoszláv csapatokban az első kétméteres center a maga 202 centiméterével.

Kamaszkoromban az úszás mellett a kosárlabdával is kacérkodtam, néhányszor zsákolnom is sikerült, de gyorsan kiderült, hogy nem én leszek a következő Michael Jordan, volt időm azonban megcsodálni a nálam sokkal ügyesebb társak játékát, s főleg a korosztályombeli lányokra néztem fel, akik a 80-as évek elejétől az egyik legjobb korosztályos csapatot alkották az országban.

Az idősebb és a fiatalabb generációkból is sokakkal találkozhattak azok, aki szombaton estefelé lelátogattak a Zentai Sportcsarnokba, mert a klub, a Zenta most ünnepelte fennállása 70. évfordulóját. Maga a kosárlabdasport a múlt század 40-es éveinek végén már megjelent a városban, számos elnevezés alatt futott, de a Zenta nevet csak valamivel később vette fel. Predrag Matić jelenlegi elnök rövid összefoglalójában felelevenítette a történet legfontosabb dátumait, személyeit, köztük a már említett dr. Đorđe Konjovićot is, aki sokáig volt edzője a most már hetvenes éveiket taposó egykori kosarasoknak, a legendás Ranko Žeravicát, a későbbi férfi szövetségi kapitányt, aki Zentán volt katona, s visszajött női csapatot csinálni, utána pedig a közkedvelt Jovica Stojšićról is beszélt, akit Zentán mindenki csak Žikicának ismert, de már ott nevelkedett mellette Milan Radonjić, aki később csodákat valósított meg a serdülő lányokkal.

Megannyi név, megannyi tehetség. Felsorolni lehetetlenség, de munkájukat Belgrádból és Újvidékről is eljöttek elismerni, a régi szép időkről pedig az egyik rangidős, Petar Terzić és Đurdev (Jankovics) Mária emlékezett meg.

„Hivatalosan 1964-ben kezdtem el játszani, akkor már »kiváló« feltételek uralkodtak, már volt betonos pálya a gimnáziumban. Volt azonban ott még egy pálya a gimnázium mellett, az viszont földes volt, ami annyira porolt, hogy a kosarasok a meccs előtt locsolták. Ljubiša Gerić, az Elektrovojvodina egykori igazgatója, Zenta egyik első kosarasa azonban mesélt egy érdekes történetet, miszerint egy alkalommal nagy eső volt, és seprűkkel próbálták eltávolítani a vizet a pályáról, ám néhány részen megrekedt a víz a lyukakban, de ezt csak a zentaiak tudták. Az ellenfél viszont nem, s ha arra vezették a labdát, az eltűnt a vízben! E pillanatban azonban már egészen más a helyzet, a sportcsarnokunkban világszintű meccseket lehet már játszani” – emlékezett vissza Petar Terzić.

„A kosárlabdában 1980-ban indultam el még játékosként, de nem sokkal később már Žikicát követtem, a legnagyobb pillanatok pedig a 80-as évek elején következtek be, a lányok országos serdülőbajnokságain, amikor az a híres nemzedék Marija Živkovval, Marija Ljesarral, Tamara Đurićtyal… sikert sikerre halmozott. Az egyetem elvégzése után átvettem a csapatot, és akkor is kiváló eredményeket értem el. A férfi kosárlabdához nem épp »jó talaj« Zenta, mert alapvetően nincsenek magas emberek, magas férfiak, de a lányoknak a legfontosabb a szív, a harciasság, az ügyesség, és a zentai lányokban megvolt mindez. Meggyőződésem, ha ilyen sportcsarnokunk lett volna akkor, az I. szövetségi ligában játszhattunk volna, még akkor is, ha abban az időben minden tagköztársaságban igen komolyan művelték a kosárlabdát, hiszen ne feledjük el, hogy a C. zvezda női csapata elsőként Jugoszláviában 1979-ben Bajnokok Ligáját nyert, a Bosna, a Jugoplastika és a Partizan férficsapata előtt. Ilyen szempontból kell tekinteni a zentai lányok sikereire, hiszen ezután közülük sokan a legjobb csapatokhoz kerültek, többen pedig nagyszerű edzői karriert futottak be” – nyilatkozta Milan Radonjić.

Amikor Táborosi Lászlóval, a neves zentai sporttörténetíróval beszélgettem a zentai kosárlabdáról, a lelkemre kötötte, okvetlenül kérdezzem meg Đurđev Marit: „Végeredményben talán azért mondta ezt, mert mindjárt csatlakoztam Žikica első csapatához, mindjárt az első évben, négy évig voltam csapatkapitány, a gyerekekkel való foglalkozást végigkövettem, az egyetem után pedig ismét csatlakoztam a csapathoz, és nagyon ismerem az utánam következő generációt is, egészen odáig, míg nem kezdtem el dolgozni. A fiatalabbakat már csak szurkolóként kísértem. Evidens, hogy a 80-as években játszó női csapat volt a kicsúcsosodása a munkának, de merem állítani, hogy ennek az alapjait mi fektettük le, mert folyamatosan erősödött a kosárlabda Zentán, és Stojšić edzőnek volt egy olyan listája, amelyen 65 pionírkorú kislány volt felírva, köztük a későbbi nagy csapatból többen is. Így tehát nem szerénység azt állítani, hogy a legjobbá vált lányok is Žika-nevelések voltak, kiváló játékosokat és embereket faragott belőlük, kettesével ugrálták a ligákat, s végül csak a pénzhiány vetett véget a diadalmenetnek. Attól még nekem életem végéig a szívem csücskei lesznek…”

A nosztalgiázás aztán éjjelig ment a rég nem látott barátok, egykori játéktársak között, a Zenta történetét pedig a következő számaink egyikében olvashatják majd Táborosi László tollából.