A sport sohasem volt független a világ politikai és gazdasági folyamataitól, ez az összefonódás nagyobb súlyt, hitelességet is ad az elért eredményeknek. Viszont ez a jelenség az okozója annak is, hogy a koronavírus után ismét azzal a szenvedélyes rajongók által nem szívelt jelenséggel kell foglalkoznunk, hogy olyan tényező gyakorol meghatározó hatást a sportra, amelynek ahhoz semmi köze: az Oroszország által Ukrajnában kirobbantott háború. A nemzetközi gazdasági intézkedésekhez csatlakozva a legtöbb sportszervezet is szankciókat vezetett be Oroszország és a vele együttműködő Fehéroroszország ellen, megfosztva őket már korábban odaítélt sportrendezvényeiktől, kitiltva versenyzőiket vagy csapataikat az eseményeikről, ami nagyon gyorsan a sport erőtereinek átrendeződését vonzotta magával: a két országban légióskodó játékosok sorra hagyják el a nemzetközi körforgásból kizárt klubjaikat, és mintha már mindenki úgy tervezné a sport belátható jövőjét, hogy annak nem részei az oroszok. Beszédes, hogy a közvélemény egy kedves kacajjal intézte el az oroszok azon tervét, hogy megpályáznák a 2028-as vagy a 2032-es labdarúgó-Európa-bajnokság megrendezését, pedig sejtésünk sem lehet, milyen lesz a világ ezen régiójának megítélése hat–tíz év múlva, ami rengeteg idő.
Abban persze mindenki egyetért, hogy áldozatok ezreivel járó háború alatt a sport helyzete és a sportolók eredményei sokadlagos fontosságúvá silányulnak, főleg úgy, hogy az ukrán oldalon eközben több sportoló fegyvert ragadott vagy akár az életét is adta a szabadságért. Arról viszont ettől még érdemes lehet vitát nyitni, hogy mennyire esett túlzásba a sportvilág az oroszok ellen hozott intézkedésekkel, illetve biztosan minden szankció indokolt-e, vagy inkább csak az el nem ítélés miatt kapott esetleges kritikáktól való félelemtől vezérelve szállt be minden szervezet legalább egy kis aprósággal a szankciók sorába. A ló túloldalára való végleges átesés alighanem azzal jött el, amikor a videójátékokat készítő Electronic Arts bejelentette, hogy a FIFA 22 és az NHL 22 játékból is ki fogja hagyni az orosz nemzeti csapatot – ezt a senkinek sem ártó intézkedést nehéz másként értékelni, mint a megfelelési kényszer és a boszorkányüldözés különös elegye. Tovább mérgezi a sportközeget, hogy senkinek sem engedélyezett a semlegesség, a háború ügyében minden hírességtől megkövetelt az álláspontfoglalás, ha pedig valaki ezt nem teszi meg, a ki nem mondott szavakért is elítéli, megbélyegezi, a háborúpártiak oldalára állítja a nyilvánosság. Pedig számos oka lehet annak, hogy egy sportoló egyszerűen csak ki szeretne maradni az egész kellemetlen helyzetből, és talán Danyiil Medvegyevet sem kellett volna pellengérre állítani amiatt, hogy nem kellően erős szavakkal ítélte el a háborút, elvégre az egyik leghíresebb orosz sportolóként ezer szállal, elsősorban családjával kötődik az országhoz, mindezt pedig nem lehet egy csapásra fölrúgni vagy veszélybe sodorni.
A napokban a Crvena zvezda férfi kosárlabdacsapata is belekeveredett egy nagy vihart kavart helyzetbe, amikor az Euroligában a kaunasi Žalgiris vendégeként a meccs előtt játékosai nem voltak hajlandók maguk elé tartani a „Stop war” feliratú molinót, amiért súlyos füttykoncerttel jutalmazta őket a litván közönség. Pedig talán itt sem a sportolókon kellett volna elverni a port, a szerb oldalon a pályán lévő amerikai Aaron White-nak pedig utólag magyarázkodnia is kellett amiatt, hogy felülről érkező utasításra tartózkodtak a közös kiállástól a Zvezda játékosai, amivel ő egyébként nem ért egyet. Hogy a felsőbb utasítás mögött milyen érdekek állhattak, az pedig már egy másik rovatba tartozó íráshoz vezet.
Hogyan is feledhetnénk, hogy a Szerbia és Montenegró által alkotott Kis-Jugoszlávia is a kereszttüzében volt valami nagyon hasonlónak a délszláv háború során. Akkor a súlyos szankciókat bevezető ENSZ ajánlásaihoz csatlakozva a legtöbb nagy sportszervezet szintén megvonta a részvételi jogot az ország sportolóitól és csapataitól, és a barcelonai olimpián is csak komoly diplomáciai kötélhúzás után vehettek részt semleges zászló alatt. 1992-től kezdve a jugoszlávok nem szerepelhettek többek között a kézilabda, a kosárlabda és emlékezetes módon a labdarúgás nemzetközi tornáin sem, a tilalmak feloldásáról pedig az első szervezetek csak 1994 végén döntöttek. Nem egyedülálló tehát, ami most Oroszországgal történik.
Nehéz nem észrevenni viszont azt az aránytalanságot, hogy minél közelebb van egy háború a kulturális értelemben vett nyugati világhoz, annál súlyosabb ellenérzéseket, válaszreakciókat vált ki, persze nem is csak a sportra vonatkozólag. Csak az elmúlt évekre visszatekintve, nem történt sportdiplomáciai embargó sem Szíriával, sem Mianmarral szemben, ahol nemzetközivé duzzadt belső konfliktusok tízezrek életét követelték, a Formula–1 pedig pár hete békésen körözött Szaúd-Arábiában, miközben a háttérben feketére festette az eget a pályától tíz kilométerre lévő olajfinomító ellen intézett jemeni rakétatámadás.
Még ha ez a kettős mérce nem is mutat jól, oroszügyben mindenki álláspontjában van igazság. Érthető, ha egyetlen sportesemény sem szeretné saját terepén közszemlére tenni az orosz zászlót jelen helyzetben, hiszen a sport a történelem során mindig is egy nemzet nagysága propagálásának, az országimázs növelésének kimondatlan eszköze volt. Érthető az eltiltott sportolók elkeseredettsége, akik talán éppen kijutottak egy világbajnokságra, amire az életüket tették fel, és most közölték velük, hogy pont nemkívánatos személynek számítanak. És érthető annak a tíz orosz sportszövetségnek a törekvése is, amelyek fellebbezést adtak be a nemzetközi Sportdöntőbíróságnál a sportági világszövetségekből való, szerintük igazságtalan kizárásuk miatt, hiszen szeretnék azt csinálni, ami a szenvedélyük: sporttal foglalkozni.
Ez utóbbi eszmeiséget alighanem az összes sportrajongó osztja, mert bár lenyűgöző tud lenni a világ folyamatainak és a sportnak az egymásra hatása, mégis örvendetesebb lenne, ha ennek az írásnak nem kellett volna megszületnie, és a helyén most inkább egy sportesemény riportja állhatna.
