Elnök úr, ritkábban találkozhatunk az ilyen versenyeken, ahol még a legkisebbek is lehetőséget kapnak. Az Ön idejében nyilván több ilyen torna volt, ezért kell nagyon megbecsülni a mostaniakat. Hogyan látja a szerbiai perspektívát ebben a sportágban?
– Először is, nagy megtiszteltetés mindig, amikor Csókára látogathatok, hiszen vagy ötven évvel ezelőtt jártam itt először. Két és fél évtizedet éltem külföldön, de ott is figyelmesen követtem az itteni asztalitenisz-történéseket, és nagyon sajnálom, hogy az egykori legjobb csapatok, a zentai, a csókai és a törökkanizsai, azokhoz az időkhöz képest elég mélyponton vannak. Központilag nagyon keveset fektettek ezekbe a kisközösségekbe, holott a szövetségnek kísérnie kellene a helyzetet, hiszen évtizedeken keresztül döntően innen kerültek a női válogatottba a játékosok.
Mögöttünk az olimpia, s már az is sikernek könyvelhető el, hogy Szerbiának volt képviselője az ötkarikáson. Négy év múlva Los Angeles ad majd otthont az olimpikonoknak. Mit kell tenni azért, hogy még több itteni játékos jusson ki a jeles eseményre?
– Örülök, hogy nem szakadt meg az a tradíció, hogy 1988 óta, amióta az asztalitenisz szerepel az olimpián, Szerbiának mindig volt képviselője a rendezvényen. Most Izabela Lupulescu jutott ki, s vele kapcsolatban nem volt, nem is lehettek vérmes reményeink, hanem megtiszteltetésként kell felfogni a párizsi szereplését. Elnökként azt tartom a legfőbb feladatomnak, hogy a gyerekekkel való foglalkozás erősödjön meg, az olimpiával kapcsolatban pedig az lenne a siker, ha például a szerbiai nők csapatként is szerepelhetnének Los Angelesben, de legalább két lány kijutását remélem.
Említette, hogy az itteni klubok adták a legtöbb női válogatottat. Hogyan lehetne, hogyan kellene ezeket a közegeket hatékonyabban támogatni?
– Az én vízióm az, hogy kis központokat kellene létrehozni, vagy Csókán, vagy Zentán, s havonta legalább egy hetet kellene együtt tölteniük a legjobbaknak. Ilyen kisebb központokat kellene létrehozni régiónként, elkezdeni a szisztematikus munkát, és visszahozni a régi fényét a sportágnak. Nem fog ez egyik pillanatról a másikra megtörténni, de remélem, hogy néhány éven belül lesz eredmény.
Látjuk most már, hogy nemzetközi edzőtáborok, versenyek nélkül egyszerűen nincs fejlődés, bármely sportágat nézzük. Ez viszont nagyon drága mulatság. Ha csak Európát nézzük, hová kellene frekventáltabban elutazni?
– A régi Jugoszláviában ez valamelyest könnyebb volt, mert egy sor erős klub létezett, és jó munka folyt azokban. Ma ez nem így van. Első lépésként belföldön kellene valahogy változtatni a helyzeten, itt kellene több versenyt, edzőtábort szervezni. Ha ez nem indul meg, nagyon nehéz lesz, s akkor nem érne semmit semmilyen külföldi edzőtábor sem.
Az olimpián jó volt látni, hogy az egykor nagyhatalomnak számító Svédország, Franciaország… színeiben újra megcsillantak a fiatalok. Hogyan látja Ön az európai asztalitenisz-helyzetet?
– Kezdenek megváltozni a dolgok. Rendszerben kezdtek el dolgozni, sok drága tornát szerveznek, a szövetségek hatékonyan támogatják a legjobbakat, azok pedig hat–nyolc órát edzenek naponta. Napi egy-két óra edzéssel semmire sem megyünk, és azokkal a fiatalokkal kell elkezdeni behatóbban foglalkozni, akik képesek hasonló módon vállalni a tréningeket.
Nyilván megvan már a terv 2025-re. Milyen tornákban, nemzetközi szereplésben gondolkodnak?
– Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, hiszen először vissza kellene jutniuk a kadétoktól kezdve mindenkinek az I. divízióba. Hogy ez mikor történhet meg, egyelőre még rejtély. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, rengeteg felkészülési tornát kellene szervezni, sokat kell dolgozni.
Nyitókép: Ilie Lupulescu Csókán (Fotó: A szerző felvétele)
