„Eggyé kell válnunk az autóval, pontosan tudnunk kell, mekkora terhelésnek tehetjük ki. Ugyanis mindig van egy határ, és az életben mindennel körültekintőnek kell lennünk, amit szeretünk csinálni. Rá kell éreznünk, hogy ne lépjük túl azt a bizonyos határt, de ne is maradjunk alatta. Ha ezt sikerül elérni, akkor mindketten elégedettek leszünk. Az autó is, és én is. A célom, hogy elérjem ezt a százszázalékos tökéletességet. Egyszerűen ilyen személyiség vagyok, nem tudom beérni kevesebbel.”
Miközben a képen a Monacóban száguldó Ferrarit látjuk, ezzel az önvallomással kezdődik a Schumacher, a hétszeres Formula–1-es világbajnok Michael Schumacher életét feldolgozó dokumentumfilm, az idei év legjobban várt sportfilmje. Az autóversenyzés egyik legnagyobb alakjának történetét persze sokan feldolgozták már, az aktív karrierje alatt a versenypályán és azon kívül folytatott élete sem rejt már titkokat a nyilvánosság számára, a 2013. december 29-i síbalesete óta viszont nem láthatta őt a közönség, és ezen ez a közel kétórás film sem változtat. Abból a szempontból azonban újdonságnak számít, hogy a család mégis megtörte vele azt az immár közel nyolc éve tartó hallgatást, amellyel – néhány, a balesetet követő első hónapokban kiadott közleményt leszámítva – védték, teljes titokban tartották a súlyos fejsérülését követően otthoni ápolásra szoruló világsztárt. Felesége, Corinna, valamint két gyereke, Gina és Mick is beszélnek a családfő állapotáról, emellett számos régebbi videó és fotó is előkerült a családi gyűjteményből, amelyek szerves részei a történetnek – így látunk felvételeket a 70-es években még gyerekként a családi gokartpályán szárnyait bontogató Schumacherről is.
A film Schumacher harminc évvel ezelőtti Formula–1-es debütálásának apropóján készült, s a néző már az első percekben az 1991-es Belga Nagydíj rajtrácsán találja magát, ahol a német szinte az ismeretlenségből feltűnve beülhetett a Jordanbe. A remek hetedik helyre kvalifikálta magát, majd műszaki hiba miatt már az első kanyar után kiesett, de már ennyi is elég volt, hogy felbolygassa a Formula–1 közegét, s a Benettont irányító Flavio Briatore már a verseny után felkereste Schumachert és menedzserét, Willi Webert, hogy hosszú távú szerződést kínáljon nekik az élmezőny üldözőjének számító csapatában. A megállapodás megszületett, ezzel pedig elindult egy legenda épülése: amikor a következő évben visszatért Spába, Schumacher már első futamgyőzelmét ünnepelhette.
A filmet rengeteg interjú tűzdeli, ezek által meséli el a történetet a három rendező. Gyakran szólal meg maga Schumacher is egy, a 90-es évek végén készült beszélgetésben, emellett családtagjai közül testvére, Ralf és apja, Rolf is feltűnik, s szerepelnek még rengetegen, akik a Formula–1-ben dolgoztak vele vagy éppen ellene, és jól kiismerték karakterének különböző árnyalatait. Közülük is kiemelkedik Ross Brawn és Jean Todt, akik nemcsak főnökei voltak karrierje jelentős részében, hanem a család barátjaivá is váltak, s az F1-es kollégák közül róluk kettőjükről lehet tudni, hogy máig látogathatják otthonában Schumachert.
A főszereplő mellett legfőbb riválisait is megismerhetjük. Sokat időzik a film Ayrton Senna 1994-es halálos balesetén, valamint azon, hogy ez az egész világot megrázó trauma milyen nyomot hagyott az ezzel hirtelen a sport első számú sztárjává előlépő, még mindig nagyon fiatal Schumacheren. „Elmentem Silverstone-ba, és hirtelen nagyon sok mindent más szemmel kezdtem látni – hallhatjuk a német egy korábbi visszaemlékezését. – Körbementem egy utcai autóval, és mindenhol csak azt láttam, hogy ebben a kanyarban is meghalhatok, abban a kanyarban is meghalhatok… Pedig rengeteget versenyeztem és teszteltem korábban itt, de ekkor döbbentem rá, milyen könnyű lehet halálos balesetet szenvedni.”
A film előnye, hogy bár a családnak is volt beleszólása annak alakításába, a pozitívumok mellett bemutatja Schumacher karakterének árnyoldalait is. Felesége, aki éveken át minden versenyre elkísérte őt, beszél a mindig maximalista férfiról, a fáradhatatlan családapáról, aki egyáltalán nem kedvelte a körülötte csapott felhajtást, és mindent megtett a család megóvásáért. Főnökei és első ferraris csapattársa, Eddie Irvine arról meséltek, hogyan késztette a két évtizeden át bajnoki cím nélkül álló olasz istállót olyan teljesítményre és szervezettségre, ami korábban példátlan volt a sportban. Schumacher a 90-es években új szintre emelte az F1-es versenyzők csapaton belül betöltött szerepét, ő volt az, aki rendszeresen éjszakába nyúlóan a pályán maradt, hogy a mérnökökkel közösen dolgozzon az autó jobbá tételén, és ő volt az, aki még a szakácsnak sem mulasztott el köszönetet mondani a finom tésztáért, így gondoskodva a csapategység és a munkamorál fenntartásáról. És nem siklunk el a ballépések felett sem: Schumacher az 1994-es és az 1997-es világbajnoki finálénak is botrányos végjátékot adott, ugyanis mindkét alkalommal nekiütközött az őt megelőzni készülő bajnoki riválisának. Az első alkalommal, Damon Hill ellen még ő jött ki jól az esetből, ekkor szerezte meg első vb-címét, ám három évvel később, amikor Jacques Villeneuve-vel ütközött, a szándékosság vádja miatt utólag kizárták őt a bajnokságból. Brawn visszaemlékezése szerint Schumacher agya olykor megmagyarázhatatlan módon átkapcsolt egy olyan alternatív valóságra, amelyben nem tudta feldolgozni, hogy ő bármiért is hibás lehetne.
De hogy mennyire nem csak egy kíméletlen gépezetként működött a pályán a német, arra is ikonikus jelenetek emlékeztetnek minket. Schumacher arcára olykor nagyon is kiültek az érzelmek és az emberi esendőség jelei. Feleleveníthetjük az 1998-as, viharos Belga Nagydíjat, amikor élő adásban, dühben forgó szemekkel tört utat magának a McLaren garázsa felé, mert elmélete szerint David Coulthard szándékosan ütközött vele, és „meg akarta ölni”, vagy a 2000-es Olasz Nagydíj sajtótájékoztatóját, ahol sírórohama miatt képtelen volt válaszolni a kérdésekre, miután 41. futamgyőzelmével beérte Senna eredményét. Ilyen spontán és szélsőséges érzelmi kitöréseket a mai sportvilágban, amikor mindenkivel médiaszakemberek sora foglalkozik, már nem láthatunk.
Feltűnik Mika Häkkinen is, akivel az évezred végén talán a legádázabb párharcát vívta, amelynek végén – egy silverstone-i lábtörés árán – 2000-ben beérett a rengeteg befektetett munka, Schumacher 21 év után a Ferrari első egyéni világbajnoka lett. Neki ez ekkor már a harmadik címe volt, az igazi sikersorozat pedig csak ezután kezdődött – a film ezzel le is tudta csúcspontját, a 2006-ig tartó időszakot egy gyors montázzsal lerendezték, mint ahogy a három év pihenő után a Mercedesszel való visszatérésen sem időztek sokat. Pedig az a pályán már egy nagyon más, sebezhető Schumacher volt.
Senki nem sejthette még akkor, tíz évvel ezelőtt, hogy az igazán másmilyen Michael Schumacher még csak ezután jön. Az utolsó tíz percre a film stílust és tónust vált, hiszen 2013 decembere óta nincs több archív felvétel, amit fel lehetne idézni. Először a francia Méribel síközpontjának havas vonulatait látjuk, ahol az a bizonyos baleset történt. Majd előtérbe kerülnek a családtagok, akik végre megnyílnak Schumacher állapotával kapcsolatban, és tulajdonképpen azt erősítik meg, amit az elmúlt években Brawn és Todt sorai között olvasva, valamint más források alapján valószínűsíteni lehetett.
„Mindennap hiányzik Michael – mondta elérzékenyülve Corinna, majd pontosított: – De Michael itt van. Másképpen, de itt van, és ez erőt ad nekem. Együtt élünk a családi házban, csináljuk a terápiát, mindent megteszünk, hogy Michael jobban érezze magát. Korábban ő érezte feladatának, hogy megvédje a családot, most pedig a mi dolgunk, hogy megvédjük őt.”
A 22 éves Mick Schumacher szintén remek autóversenyző, az idei évre már eljutott a Formula–1-ig, s a rajongók hátborzongató izgalommal várják, vajon megidéződik-e majd a múlt, szól-e még valaha a német himnusz egy Schumachernek az F1-es dobogó tetején. Mick 14 éves volt a balesetkor, a versenyzői karriert is csak ezután kezdte komolyabban hajszolni, a klasszikus apa-fiú viszonyról pedig már csak emlékképeket őriz. „A baleset óta ezek a pillanatok, amelyeket mindenki megél a szüleivel, már nincsenek jelen, vagy csak kisebb mértékben – mondta. – Szerintem apa és én most már jobban meg tudnánk érteni egymást, pusztán azért, mert egy közös nyelvet beszélünk: az autósport nyelvét. Sokkal több mindenről tudnánk beszélgetni, mint régen. Ezért pedig bármit feladnék.”
A Schumacher dokumentumfilm méltó tisztelgés, amely nemcsak minden oldalról megismerteti a nézővel a sporttörténet egyik legnagyobb alakját, de azoknak is maradandó élményt nyújt, akik mindent tudnak a hétszeres világbajnok pályafutásáról – már csak azért is, mert nehéz könnyek nélkül végignézni.
