A varázsszó: vízilabda!

Nagyjából tíz éve kezdődött meg az a példaértékű együttműködés és barátkozás, amelyet azóta is töretlenül ápolnak a zentai és a dunaújvárosi vízilabdázók. Egyik és másik klub is évente többször látogatja meg egymást, játszanak lányok és fiúk, de a veteránkapcsolatok sem elhanyagolhatók, hiszen a nyár folyamán a Tisza partján, télen pedig Fejér megye egyik legnagyobb központjában találkozhatnak a szeniorok, de az is megtörténik, hogy egyszerűen elmennek egymás fontos mérkőzéseire, s ott síppal, dobbal szurkolnak egymásnak.

A legutóbbi találkára október 22-én a Duna jobb oldalán került sor, s a Zenta Old Boys csapatát olyan megtiszteltetés érte, hogy a tavaly Euroliga-döntőt játszott női csapat előtt amolyan előmeccset játszhatott az ottani szeniorokkal. A Tisza-partiak már nagyon várták ezt a találkát, így jófajta házi pálinkával és szép ajándékokkal felvértezve indultak útnak, a határon pedig a csomagtér láttán csak az volt a varázsszó a magyar vámosoknak, hogy vízilabda. „Az más” – mondta a szigorú ellenőr, s már száguldhattunk is a mintegy 50 ezer lakosú iparváros felé, ahol a barátaink már vártak is ránk, s míg ismerkedtünk a klóros vízzel (a zentaiak a meleg termálvizet szokták meg), addig a medencében rendhagyó módon dugiban előkerült néhány hideg sör, mert az út porát valamivel csak le kellett mosni. Addigra a nézőtér is kezdett megtelni, nyilván úgy voltak vele az újvárosiak, a lányok előtt mosolyogjanak egy kicsit, de a veteránok a laza bemutatkozás után komolyra vették a dolgot, s megmutatták, a régi reflexek még megvannak, csak egy kicsit lelassultak. A fiatalabb újvárosiak elhúztak, de hét gólnál egy kicsit visszavettek, s mivel a találkozót a néhány évvel ezelőtt a Zentában légióskodott Brávik Henrietta vezette, egy-két „baráti” ítélettel korrigálni lehetett az álláson, így végül békés 7:7 lett az eredmény. A nagy erőlködésre aztán jöhetett a második Dreher is, de máris kezdtek a lányok, vissza a lelátóra!

A lányok

Ha ismerjük a vízilabda-állapotokat Magyarországon (is), nyilván mindenki értetlenül áll a DFVE női szekciójának eredményei előtt. Már az is csoda, hogy egy vidéki csapat meg tudta őrizni válogatottjait, Gurisatti Grétát, Garda Krisztinát, Szilágyi Dorottyát és a hamarosan honosítandó Geraldine Mahieu-t, szinte talányszámba megy, hiszen csak a budapesti csapatok dupla keresettel csalogatják őket: „Szinte hetente jönnek az ajánlatok, itthonról és külföldről is. Én azonban Dunaújvárost semmiért sem cserélném el, olyan jó kis társaság van itt. Nincs az a pénz, hogy én innen eligazoljak!” – mesélte Gréta, aki azt is elárulta, konkrét terv nincs még a válogatott jövő évi programja kapcsán, de mozgalmas lesz a 2022-es esztendő.

A magyar NB I. rajtján a Tatabánya volt az első ellenfél, s kicsit döcögősen is indult a játék, a vendégek az első negyedben még tartották magukat (3:2). Kicsit furcsa is volt, hogy a DFVE alfája és ómegája, Mihók Attila még nyugodtan ült a vezetőedzői székében, s csak akkor kelt fel, amikor csapata már szépen elhúzott. A dunaújvárosi lányok végül rutinos, 13:5-ös győzelmet arattak, de azért duzzogtak egy kicsit a játékvezetőkre (köztük Fodor Rajmund olimpiai bajnokra…), mert a meccs hajrájában teljesen feleslegesen cserével végleg kiállították Szilágyi Dorkát, a zentaiak szépen ki is fütyülték a sípmestereket (a Dunaújváros azóta a 2. fordulóban szintén hasonló nagy különbséggel győzte le a III. kerületet, a 3. fordulóban pedig az idén kellemetlen Egert múlta felül 17:10-re).

Mihi

És akkor, miért ilyen egységes, összetartó, kiváló csapat a DVSE? Ennek több magyarázata is lehet, de egy biztos: Mihók Attila vezetőedző személye a fő oszlopa a szakosztálynak. Pedig a mérkőzésen nagyon szigorú a csapatával, idegeskedik, káromkodik, leszid és csúnyán néz, de ez csak akkor van, amikor a medence szélén áll. Azon kívül a barátja a lányoknak, együtt sírnak, együtt vidulnak, s ez így volt most is, amikor a veteránok harmadik félidejére odaért az első csapattal. Ott volt mindenki, s furcsa is volt, hogy világérmeket szerzett játékosokkal koccinthattunk, a lányok felszabadultak voltak, beszélgettek, ismerkedtek, a jó zenére táncoltak is egyet Mihivel, s közben látszott, a lányok amolyan védőangyalként tekintenek az edzőre, aki mindent megtesz értük.

Mihókkal aztán alkalmunk volt egy kicsit beszélgetni is, és arra a kérdésre, azután, hogy a világ legrangosabb ligasorozatában döntőt játszottak, mi lehet a cél a közelmúltban elrajtolt idényben, elgondolkodott, és annyit mondott: „jó kérdés”. Attila egy kicsit bővebben nem elérhetetlenül nagyra törő célokról beszélt, hanem arról, euroligás döntő nem lesz minden évben, úgyhogy a hazai bajokságban és a kupában fel szeretnék venni a versenyt a budapesti csapatokkal, emellett a nemzetközi porondon is helytállni. Azzal kapcsolatban egyetértett, hogy úgy Szerbia, mint Magyarország „vízfejű” a sport terén, Belgráddal és Budapesttel – meg a két főváros nyújtotta anyagi feltételekkel – nehéz vetekedni, s az is világossá vált, hogy Dunaújvárosban a folyamatos és kiváló utánpótlás-nevelés a siker egyik kulcsa. Amiben persze Mihóknak is nagy szerepe van, hiszen Újváros mellett évekig a magyar válogatott utánpótlást is vezette…

Lassan teljesen ránk borult az éj, a hangszórókból egyre lassúbb és lassúbb zene szólt, elcsendesedett a biliárdasztal koccanása, és a kaucsuklabda sem pattogott többé. A veteránok és a lányok is elfáradtak, jólesett a marhapörkölt és mellé a fröccs, de mindenki már a fotel kényelmét kereste, ideje volt nyugovóra térni. Mert reggel még volt egy találka, és finom ebéddel köszöntünk el egymástól.

De csak a viszontlátást mondtuk, mert hamarosan újra találkoznak a zentaiak és a dunaújvárosiak, újabb meccseket játszanak majd a lányok-fiúk és az öregek, lesz még pörkölt, bab és finom pálinka, lesz találka jövőre is!