A női kézilabda-világbajnokság mezőnyét az idei évtől 24-ről 32 csapatosra növelték. A technikai sportok versenynaptárának hízásában jól kirajzolódik a tendencia, a Formula–1-ben idén rekordszámú 22 futamot rendeztek, jövőre ez a szám tovább nő 23-ra. A FIFA klubvilágbajnokságának bővítésére is megszületett már a terv, hiszen a hagyományosan csak az egyes konföderációk legjobb csapatait összegyűjtő minitorna hamarosan 24 csapatosra, két és fél hetesre duzzad. 2026-tól a válogatottak világbajnokságán is már 48 nemzet vesz részt, azaz konkrétan a negyed világ ott lesz rajta, a kétévenkénti rendezésért jelenleg is zajló lobbiról már nem is beszélve… És ezek csak a legaktuálisabb példák, mert alighanem az egész cikket meg lehetne tölteni pusztán azon sportesemények felsorolásával, amelyek a bővülést tűzték ki a zászlójukra az elmúlt években, és amely tervet a világjárvány tavaly csak egy rövid időre tudott megakasztani, hiszen ezen a fronton immár minden zajlik tovább a régi kerékvágásban.
Az elmúlt tíz év során a legtöbb nagy sportágban tendenciává vált naptárbővítések párhuzamba állíthatók világunk kapitalista gondolkodásával és napjaink médiájának hitvallásával, miszerint a tartalomszolgáltatás sohasem állhat le. Legyen mindenből több, adjunk a nézőknek többet, jussunk el eddig felderítetlen területekre, facsarjunk ki mindent a sportunk lehetőségeiből, és persze tegyünk szert ezáltal még nagyobb bevételekre. Ennek pedig meg is vannak a pozitív hatásai minden érintett számára. Ha például egy nagy futballtornára több csapat juthat ki, abból profitálnak a lehetőséget ezáltal megkapó nemzetek, hiszen a válogatottjuk szereplése a legnagyobb porondon serkenti a sport iránti érdeklődést az országban, emellett felrajzolja az államot az esetleges befektetők vagy turisták térképére, nem számszerűsíthetően ugyan, de több gazdasági szektorra is serkentőleg hathat. Jól járnak a torna szervezői és a közvetítési jogokkal kereskedők is, hiszen új területekről vonzanak be nézőket, így több, az eseménnyel kapcsolatos terméket lehet értékesíteni. És örülhet az egyszeri néző is, hiszen még nagyobb adagot kap kedvenc sportjából, a több mérkőzés pedig több izgalmat, fordulatot, érzelmes pillanatot hoz. Ezek a kellemes emlékek aztán arra sarkallják, hogy legközelebb se akarja kihagyni az eseményeket, még inkább bevonódjon a történésekbe, a mérkőzések után reagáljon a csapatok közösségi oldalán, amelyek egyébként is azért jöttek létre, hogy a néző nehogy, még egyetlen pillanatra se feledkezzen meg a sportjának létezéséről. Hiszen ha valakinek ennyire a részévé válik egy életérzés, az aztán könnyebben mozgósítható szurkolásra, részvételre, vásárlásra, amiből további tőkét kovácsol az adott sportentitás, a folyamat pedig végeláthatatlanul gerjeszthető tovább. És ezzel meg is érkeztünk arra a határmezsgyére, amikor már nem is annyira egyértelmű, kinek jó igazán, ha ennyire elárasztanak minket a sportesemények.
A legelhivatottabb, keményvonalas, egy adott sportágat akár már gyerekkoruk óta követő rajongók sok esetben még ellenzik is ezeket a népszerűsítés oltárán meghozott újításokat, felfogásuk szerint káros és csakis anyagi érdekeket szolgálhat, ha egy döntés homlokegyenest szembemegy a sportág évtizedes tradícióival. Miért kell sprintversenyt rendezni az F1-ben, amikor korábban egy nagydíjon mindig is csak egy futam volt; miért kell biciklizni az öttusában, ha eddig jó volt a ló is; miért áll folyton a mérkőzés a videós ellenőrzés miatt; miért van szükség egy eddig nem létező számra, ahol férfiak és nők is indulnak egy csapatban? Ám hiába ők a legnagyobb rajongók, a szabályokat nem a hagyományőrzők viszonylag szűk csoportjának érdekében hozzák, hanem a világban kószáló összes többi potenciális néző miatt, akiknek a figyelmét lehet, hogy éppen valamelyik, még több izgalmat ígérő újítással fogják felkelteni. Különösen aktuális a téma a rendkívül szerteágazó szabályrendszerrel működő technikai sportokban, ahol még több lehetőség van a variálásra, az elhivatott szurkolók idegeit és türelmét pedig egyre sűrűbben kezdik ki valamilyen „mesterséges” izgalomgenerálással. Már az is egyre lehetetlenebb vállalkozás, hogy egy bajnokság minden mérkőzését, versenyét megnézzék azok, akik tényleg szeretnék átélni a teljes történetet – de persze ez is egyre kevésbé szempont.
Aztán ott van még, és egyáltalán nem utolsó szempont, a résztvevők, vagyis a csapatok és az egyének érdeke ebben a megállás nélküli sportszolgáltatásban. Joggal merül fel a kérdés, hogy ők az egyre sokasodó bajnoki fordulók és a válogatottmérkőzések forgatagában nincsenek-e kizsigerelve – hiszen míg mi mindennap ugyanabból a szobából nézzük őket, őket bábuként körbeutaztatják a világban, hogy hetente többször megfeszítsék erejüket a szórakoztatásunkért. A Formula–1-ben „ismeretlen” csapattagok százai a versenyek előtti kedden kezdik berendezni a garázsukat, egyre kevesebb szabad hétvégével egy egybefüggő utazás az életük – nem csoda, hogy családok mennek tönkre a februári tesztektől decemberig tartó szezonban. Tényleg el lehet intézni mindezt azzal, hogy ők úgyis sokat keresnek, ne panaszkodjanak? A munka zömét végző háttéremberek ugyanúgy az egzisztenciájukat kockáztatják, a sportolók pedig milliódolláros szerződésszegésekbe bonyolódhatnak, ha nemet mondanak az állandó hajtásra.
De még ha el is fogadjuk, hogy mindez olyan nemes célok érdekében történik, mint a világ sport általi jobbá tétele, az emberek általános közérzetének javítása, akkor is fel kell tennünk a kérdést: mégis miért rendeznek egyre többet a nagy sportesemények közül a semmi efféle hagyományokkal nem rendelkező Közel-Keleten?
