A legnagyobb vándorszínész. Így nevezi önmagát Szilágyi Tibor Kossuth- és Jászai-díjas színművész, rendező, kiváló és érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, aki az ötvenharmadik színházi idényében első ízben játszik olyan darabban, amelynek a bemutatóját valamelyik határon túli magyar színházban tartják. A budapesti Nemzeti Színház, a Soproni Petőfi Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház koprodukciójában készült Ha mi holtak feltámadunk című előadásának főszereplője izgatottan várja a találkozást a vajdasági közönséggel, nemcsak a ma esti bemutatón, hanem az azt követő előadásokon is, amelyekre október 20-án, 21-én, 26-án, 27-én, 28-án és 29-én kerül sor a Zentai Magyar Kamaraszínházban.
– A Ha mi holtak feltámadunk című dráma Henrik Ibsen egyik ritkán játszott műve. Egy világhírű szobrászművészről szól, aki a külföldön töltött évek után hazalátogat Norvégiába, és ott újra találkozik a világhírűvé vált szobrának a múzsájával, akivel a halálukban újra egyesülnek. Az előadást Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója rendezte, aki annak az intézménynek a vezetője, amelyet korábban magam is irányítottam, ugyanakkor igen nagy öröm számomra az is, hogy a darabban mások mellett, Wischer Johann, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója is játszik, ennek köszönhetően ugyanis lehetőségem nyílt arra, hogy színészként is megismerjem őt. A próbafolyamat egyik legnagyobb kihívását az jelentette számomra, hogy miként tegyük modernné és maivá Ibsen szövegét, amelyet korábban mindössze háromszor tűztek műsorra Magyarországon, igaz, nem azért, mert esetleg rossz darab lenne – éppen ellenkezőleg, igazán fantasztikus műről van szó –, hanem azért, mert elképesztően nagy munkát követel a színpadra állítása. A rendező ráadásul egy olyan kísérleti formát álmodott meg, amelynek jegyében egy szinte teljesen üres térben játsszuk a darabot, és mi, színészek már a színpadra lépés előtt is benn ülünk a színpadon, ugyanúgy, mintha egy előadói esten lennénk. Abban bízunk, hogy ezáltal még közelebb tudjuk hozni ennek a világhírű írónak a gondolatait a mai kor emberéhez, és az előadás elnyeri majd a nézők tetszését, hiszen valamennyien nagyon várjuk a vajdasági közönséggel való találkozást – hangsúlyozta lapunknak nyilatkozva Szilágyi Tibor, aki saját bevallása szerint sokáig maga sem gondolta, hogy színész lesz belőle, hiszen eredetileg filmrendezőnek készült.
– A gyerekkorom a háborús évekre tevődött. Az első emlékeim arról szólnak, hogy a rádió bemondja: légitámadás Szolnokon, aztán a szüleim meg a nagyszüleim öltöztetnek, és rohanunk le a pincébe. A gyerekkoromat tehát elsősorban az ilyen jellegű élmények határozták meg. A szüleim ráadásul még a háború előtt elváltak, apám építészmérnök volt, anyám irodában dolgozott, és apámnál tulajdonképpen csak hétvégi gyerek voltam, egészen addig, amíg a forradalom után az új családjával Kanadába nem költözött. A családból tehát semmiféle indíttatást nem hoztam magammal a színészi pályára vonatkozóan. Az általános iskolai tanulmányaim befejezése után a József Attila Gimnáziumba iratkoztam, ahol 1960-ban érettségiztem. Ott évfolyamtársam volt Bujtor Pista, Jordán Tamás, Szombathy Gyula és sokan mások is, Bálint András pedig alattunk járt. Sőt tíz évvel előttünk ugyanennek az intézménynek a tanulója volt Latinovits Zoltán is, akit Bajor Gizi fedezett fel ugyanazon a színpadon, amelyen később mi is játszottunk a diákszínjátszó kör tagjaiként. Volt egy Anna Frank naplója alapján készült darabunk, amelyben én Anna Frank papáját, Otto Frankot játszottam, Bálint András pedig a fiút, de az előadásban mások mellett Szombathy Gyula is szerepelt. A produkciónak óriási sikere volt ugyan, én azonban még akkor sem akartam színész lenni. Filmrendezőnek készültem. Ennek viszont semmiféle realitása nem volt, akkoriban ugyanis – szerintem egyébként nagyon helyesen – kizárólag diplomával a zsebében jelentkezhetett az ember a rendezői szakra. Így aztán beadtam a jelentkezésemet a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ám annak rendje és módja szerint már az első felvételin elbuktam. Ezt követően elmentem dolgozni. Voltam segédmunkás, betanított munkás és raktárvezető is. A következő évben újra próbálkoztam, és akkor már nagy örömömre fel is vettek a főiskolára – emlékezett vissza a Kossuth-díjas színművész, aki 1965-ben szerzett oklevelet a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ezt követően pedig vidékre szerződött.
– Akkor még kötelező volt két évre vidékre szerződni, ami nagyon jó iskola volt. A pesti igazgatók folyamatosan rajta tartották a szemüket a vidéki színházakban tevékenykedő pályakezdőkön, és ha láttak bennük fantáziát, szerződtették őket. Én Kecskeméten kezdtem, de olyan szerencsém volt, hogy egy próbafelvétel alapján már 1966-ban eljátszhattam az egyik főszerepet a Hideg napok című filmben, olyan neves színészek partnereként, mint Latinovits Zoltán, Darvas Iván vagy éppen Szirtes Ádám. Ennek köszönhetően elég hamar ismertté kezdtem válni. Három évet töltöttem Kecskeméten, ahol igazán kiváltságos helyzetben voltam, mégis úgy döntöttem, hogy Veszprémbe szerződök, ugyanis úgy éreztem, ott erősebb a társulat, és jobb rendezőkkel dolgozhatok. Horvai István rendezte Németh László Apáczaiját, amelyet az egyik székesfehérvári vendégszereplésünk alkalmával Both Béla, a Nemzeti Színház akkori igazgatója is megtekintett, és annyira lenyűgözte az, amit látott, hogy az előadást követően bejött az öltözőmbe, és azt mondta, menjek be hozzá hétfőn – az volt a szünnap –, mert le vagyok szerződtetve. Annak rendje és módja szerint bementem az irodájába, majd miután megtárgyaltuk a bérezéssel kapcsolatos kérdéseket, megkérdeztem tőle, hogy mit fogok játszani, amire azt válaszolta, hogy nem tudja. Erre felálltam, és azt mondtam: „Nem képzeli, hogy itt maradok, ha nem tudja megmondani, hogy mit fogok játszani!?” Azután híre ment, hogy ezt a Szilágyit nem lehet csak úgy elcsalni. Később azonban Veszprémből is továbbálltam, ugyanis mindig a szakmaiság hajtott, oda mentem, ahol jó előadásokat lehetett csinálni. A leghosszabb ideig – tizenöt évig – a Vígszínházban voltam, ahol a legnagyobbakkal játszottam együtt, Sinkovits Imrétől kezdve, Kállai Ferencen át, egészen Agárdy Gáborig. Ezért mondom azt magamról, hogy én vagyok a legnagyobb vándorszínész, és ebből fakad az is, hogy mindig oda tartozónak érzem magam, ahol éppen dolgozom – magyarázta Szilágyi Tibor, aki a színházi előadásai mellett ma is szívesen emlékszik vissza azokra a televíziós és a filmes munkáira is, amelyek igazán nagy népszerűséget hoztak számára, hiszen – ahogyan fogalmazott – mindig arra törekedett, hogy minőséget képviseljen, legyen szó bármilyen műfajról.
– A tévéjátékok óriási népszerűséget hoztak az embernek, ma is gyakran előfordul, hogy meglett emberek állítanak meg az utcán azzal, hogy: „Művész úr, magán nőttem fel!” Ezek a tévéjátékok szakmai szempontból is fontosak voltak, hiszen mivel a színházak között nem volt akkora átjárás, mint mostanában, a televíziós rendezők és a filmrendezők pedig kivétel nélkül válogatott csapattal akartak dolgozni, a filmekben és a tévéjátékokban olyan színészóriásokkal is együtt dolgozhattam, akikkel a színpadon nem találkoztam, Páger Antaltól kezdve Darvas Ivánon át Ruttkay Éváig vagy Tolnay Kláriig. Mindennek ma van egy olyan vonulata is, ami nem feltétlenül előnyös, a celeb- és civilfoglalkoztatás, amivel az égvilágon semmi bajom nem lenne, ha nem kevernék össze a kettőt. Az ugyanis addig rendben van, hogy erre is van igény. De ha egy kiváló színész vagy színésznő mellé odatesznek egy amatőrt, akkor – ahogyan azt az iskolai felelések átlagából is tudjuk – az ötös meg az egyes együtt csupán hármast eredményez. Ez elsődlegesen a televízió problémája, de nem kizárólag az övé, hanem bizony a nézőké is. Nem véletlen, hogy napjainkban ilyen elképesztő népszerűségnek örvend a retrócsatornánk, az M3, amelynek műsoraiban a legnagyobb művészek kiválóbbnál kiválóbb alakításaival találkozhatnak a nézők, ráadásul a legkülönfélébb műfajokban, ami által a régi idők nagyjai is kiválóan példázzák, hogy a minőség nem műfaj kérdése – szögezte le Szilágyi Tibor, aki az elmúlt évek során három könyvet is megjelentetett. Azt azonban mindig fontosnak tartotta hangsúlyozni, attól, hogy írt néhány könyvet, még nem tekinti magát írónak, ez csupán egy kifejezési forma a számára.
– Verseket mindig is írtam, igaz, inkább csak a családtagjaimnak és a barátaimnak, általában születésnap, karácsony vagy valamilyen egyéb ünnep alkalmából. Az azonban soha sem merült fel bennem, hogy szélesebb körben is a nyilvánosság elé tárjam őket. A hatvanötödik születésnapom környékén a balatoni nyaralónk teraszán két délelőtt alatt sikerült versbe foglalnom az egész életemet. A szöveg később egy kiadóhoz is elkerült, amelynek a főszerkesztője a kiváló író, költő, Háy János volt, akinek nagyon megtetszett, és így megszületett az Emlékszilánkok című verseskötetem, amelynek az anyaga később CD-n is megjelent. A második, prózai jellegű kötetem Gondolatmonológok címmel látott napvilágot. Ez úgy született meg, hogy volt olyan színdarab, egészen pontosan Csurka István Deficitje, amit 387-szer játszottam, Arthur Miller Lefelé a hegyről című darabját pedig 226-szor, és csak azért nem többször, mert időközben bezárták a Budapesti Kamaraszínházat, amelynek a repertoárján szerepelt. Ez utóbbi darab adta az apropót a könyvhöz is, ugyanis nagyjából a 180. előadás után lementem a balatoni nyaralónkba, és azon kezdtem töprengeni, mire is gondoltam előadás közben. Mindez azért fontos, mert a darab főszereplőjét, Lyman Feltet Szilágyi Tibor tölti meg élettel, és így a keserűségét, a sírását, a zokogását is Szilágyi Tibornak kell előcsalogatnia önmagából. Ezért lett a könyv címe Gondolatmonológok. A harmadik kötetem három évvel ezelőtt jelent meg, ez egy szakmai életrajzi kötet, amelynek a címe az, Katonai szakképzettsége: színész. Ez szerepel ugyanis a katonakönyvemben, annak ellenére, hogy igazándiból egyetlen napig sem voltam katona. Arra viszont máig büszke vagyok, hogy ezáltal már a Magyar Néphadsereg is színésznek nyilvánított – mesélte nevetve a Kossuth-díjas színművész, aki saját bevallása szerint olykor maga is megdöbben azon, hogy már több mint öt évtizede a pályán van, ráadásul töretlen sikerrel.
– Szinte hihetetlen, hogy a mostani már az ötvenharmadik színházi idényem, és az is megdöbbentő, hogy augusztus 28-án ünnepeltem a hetvenötödik születésnapomat. Ez egyfelől elgondolkodtató, másfelől igen örömteli is számomra, hiszen ötvenkét szezonnal a hátam mögött nemcsak azt mondhatom el magamról, hogy mind a mai napig aktív vagyok, hanem azt is, hogy szinte éjjel-nappal dolgozom. Hál’ Istennek nagyon sokfelé hívnak, jobbnál jobb szerepeket játszhatok és jobbnál jobb előadásokat rendezhetek, ami óriási boldogsággal tölt el. A siker ugyanis nagyon jó dolog, azt azonban mindenképpen le kell szögeznem, hogy a sikerhez iszonyúan kemény munkára van szükség. Ez nem úgy működik, hogy az ember bedob egy zsetont, majd kijön egy jó előadás. Mindenért meg kell dolgozni. De azt hiszem, ez nemcsak a színészetben van így, hanem minden egyéb szakmában is – fogalmazott Szilágyi Tibor, majd hozzátette: – A szobrászművész, akit a Ha mi holtak feltámadunk című előadásban játszom, a mi ars poeticánkat is megfogalmazza, ugyanis azt mondja, neki robogva telik az élete, neki egészen az élete végéig dolgoznia kell, mert csakis így tudja kifejezni önmagát. Valahogy így vagyok ezzel magam is, és mivel a Jóisten adott nekem annyi erőt és egészséget, hogy ennyi idősen is dolgozni tudjak, és ennyi idősen is ekkorákat tudjak játszani, abban bízom, hogy ez még sokáig így marad, éppen ezért azt kívánom csupán, hogy egészség legyen, béke legyen, és még sokszor találkozhassak a közönségemmel!
