Az elsőszülött gyermekemmel együtt töltött több mint két és fél év szoros szimbiózis után ismét egyedül vagyok itthon. Teljesen egyedül. Annak ellenére, hogy eddig ez volt minden vágyam, hirtelen fogalmam sincs mihez kezdjek ezzel a sok szabadidővel, ami most a nyakamba szakadt. Persze ez nem teljesen igaz, mert rengeteg dolog van, amit kénytelen voltam ez a bő két év alatt halogatni, és folyton félretenni, mégis, valahogy nem találom a helyem ebben a nagy szabadságban. Már egy ideje barátkoztunk az óvoda gondolatával, de úgy ítéltük meg, korai még. Aztán végül mégis úgy határoztunk, hogy itt az ideje megkezdeni az óvodát. A kezdeti lelkesedés mindenkiben nagy volt – a kicsi már nagyon ment volna, én már nagyon szerettem volna, hogy a kicsi menjen, apa vonakodott ugyan, de lényegében neki mindegy volt, hiszen a munkaideje miatt egyébként is kevés időt tudott a lányunkkal tölteni napközben. Aztán jött az óvodakeresés ideje, a jelentkezés és iratkozás, s egyre inkább elbizonytalanodtunk. Vajon nem túl korai ez még? Jól tesszük, hogy ilyen korán elindítjuk a saját útján? Fel vagyunk készülve arra, amivel ez az egész kaland jár? Kiderül. Itt ülök hát egyedül – rend van és tisztaság, van időm gondolkodni, van időm!, nyugalom és csend vesz körül, és valahogy olyan idegen érzés, hogy nincs itt velem a másik felem. Hiába tudom, ez legalább annyira a gyermekem érdeke, mint az enyém, teljesen megbénít a gondolat, hogy két év és nyolc hónap után most újra kell tanulnom nem pusztán anyaként létezni.
Na de miért is éppen két és fél évesen indult meg óvodába a lányunk? Talán korainak tűnhet egy két és fél éves gyermeket óvodába indítani, főleg, ha egyébként anya otthon van, s többé-kevésbé ráérne őt felügyelni, nevelgetni, hiszen itthon bőven elég, ha három-négyévesen kezdik meg a gyerekek az ovit. Amint azonban megismerjük kicsit a nyugati valóságot, azonnal más fényben tűnik fel a helyzet. Belgiumban ugyanis hivatalosan csupán tizenöt hét szülési szabadság jár az anyáknak, melyből legfeljebb hat hetet használhat el a kismama szülés előtti időszakban. Tehát ha valaki hat héttel szülés előtt megy el a szülési szabadságára, akkor csupán kilenc hetet tölthet otthon a gyermekével. Ha viszont a kismama csak a szülés előtt kötelezően letöltendő egy hét szülési szabadságot használja ki gyermeke érkezése előtt, akkor is mindössze tizennégy hétig maradhat otthon babájával. Ehhez hozzátartozik, hogy a szülési szabadságot követően, a szülők jogosultak egy négy hónapos úgynevezett „szülői szabadságra”, melyet úgy az apa, mint az anya szabadon eltölthet otthon a gyermekével. Bár szépen hangzik, a valóság az, hogy ezt a szülői szabadságot nem a munkáltató fizeti, hanem a biztosító, így szülői szabadság idején a havi bevétel nem feltétlenül fog megegyezni a fizetéssel. Ha pedig gyermekünk március 8-a előtt születik, a négy hónap helyett csak három hónap fizetett szabadság jár a szülőknek – jár a negyedik is, de fizetetlenül.
A belga gyerekek többsége tehát legkésőbb féléves korukra valamely intézmény állandó lakói. Lakói – nem véletlenül fogalmazok így, mert tekintve a belga munkaidőket, a gyerekek sokszor gyakorlatilag reggel hét órától, akár este hat óráig is bölcsődében, óvodában vagy iskolában vannak, s szinte csak aludni járnak haza. Hacsak nincs kéznél egy nagyszülő vagy dada, aki az iskolai órák végeztével gondoskodik a gyermekről, míg a szülők haza nem érnek este. Hogy a bölcsődét kihagyjuk, nálunk nem volt kérdés – nem volt szükségünk rá. Az óvoda viszont a gyermek társadalomba való beilleszkedésének első lépcsőfoka – itt nem csak arról volt szó, több időm lesz-e, mint anya, lepasszolhatom-e a gyermekem valakinek, ha csak napi három-négy óráról is van szó. Alapvetően azt gondolom, kivételes és szerencsés helyzetben vagyunk, amiért ennyi idő jutott kettőnknek itthon, ugyanakkor belga viszonylatban az én gyermekem le van maradva a többihez képest. Ismerősökkel leszervezett havi egy-két találkozón, és a játszótéri gyerekeken kívül nemigen van alkalma barátkozni, vagy más korabeli kisemberek között lenni. Én pedig nem lehetek, s nem is akarok szülőként az egyetlen barátja, játszótársa lenni. Korainak tűnhet hát, egy két és fél éves gyermeket beíratni valamilyen oktatási intézménybe, főleg, ha az egyik szülő otthon tud maradni a gyermekkel. Belgiumban azonban a nagy többség számára inkább az a szokatlan, ha valaki akár két-három évet is eltölthet otthon a gyermekével. S ha visszagondolunk mennyi ideig tart a szülési szabadság, cseppet sem meglepő miért is van ez így.
Bár meggyőződésem, hogy egy ilyen kicsi gyermeknek is szüksége van a korosztálya társaságára, úgy érzem, nem voltam eléggé felkészülve az első hetek érzelmi hullámvasútjára. Túl nagy most a csend és a nyugalom itthon. Ami persze nem baj, erre vágytam – végre van időm megkérdezni magamtól, mit is szeretnék csinálni ma, s van kapacitásom arra, hogy meg is valósítsam a terveimet. Közben mégis annyira idegen érzés. Mert a helyzet az, hogy az elmúlt két évet és nyolc hónapot szoros szimbiózisban éltem le elsőszülöttemmel. Mindent együtt csináltunk, mindenhova együtt mentünk, együtt feküdtünk, együtt keltünk, és valahogy a nyugalmas pillanatokba most bekúszik egy erőteljes hiányérzet is. Most már soha többé nem lesz semmi sem a régi. Persze lesznek hétvégék, lesznek szünidők és betegeskedések – de soha nem lesz már olyan, hogy csak mi ketten, mindig és nem tudni meddig. És amennyire irtó nehéz és embert próbáló is volt ez az időszak, legalább annyira intim és soha vissza nem térő. S máris kicsit bűntudatom van amiatt, hogy nem élveztem jobban, míg lehetett.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
