Túl vagyunk a sulikezdés pár hetén, mondhatom, semmi újat nem hozott ez az időszak, azzal, hogy most már ketten járnak iskolába, úgyhogy mindketten melegítik a széket, igaz Kata még nem kap komoly házikat, de ha Előd tanul, akkor ő is okvetlen leül, és nyomja az ipart. Májki iskolai előkészítőbe indult, és nagyon tetszik neki, főleg az, hogy magyarul van. Igaz délután jár, kettőtől hatig, ami kissé furcsa időzítés, de ettől még nagyon élvezi. Nézi az órát, és már fél órával indulás előtt puccparádéban vár az indulásra. Egyedül az orrvérzés kínozza szegényt, aztán az alvadt vértől nem kap levegőt, persze ez is zavarja, aztán felállította a diagnózist: „Anya, nekem alvadtvériditiszem van”.
Előd az iskolát a szokásos tempójában kezdte, az első héten nagyon aktív volt, a második-harmadik hétre már lelassult, és már kimaradt egy házi is, de idejében észrevettem, így nem lett belőle nagy baj. Évről évre az a szokása, hogy október felé becsúszik egy-két rossz osztályzat, aztán kínlódik vele, hogy a félévig kijavítsa. Elmondtam már neki párszor, de úgy gondoltam, nem árt még egyszer, hogy fogja már fel, nem érdemes ezt a kezdést így elrontani, mert aztán – emlékezzen vissza –, milyen nehéz kijavítani ötösre az hármast, az egyesről ugye ne is beszéljek. Úgy tűnt, hatott a duma, de azért – biztos, ami biztos alapon –, gyakran ellenőrzöm az osztályzatait.
Katáék elkezdték a betűk rajzolását, ami neki nagyon tetszik, legalábbis amíg rajzolásról van szó, nem is lesz gond. A matek egy kicsit messzebb áll tőle, szöges ellentéte Elődnek, akit a rajz kiborít, és sokat szenvedett vele a múltban. A kis-nagylány napközibe jár, eleinte nem voltam biztos benne, hogy tetszik majd neki, de szerencsére minden jól alakult. Nagyon jó, hogy működik a napközi, hiszen reggel, amikor odaérnek, kapnak reggelit, aztán uzsonnát és délben ebédet is. Ebéd után pedig a napközis tanító néni veszi át a foglalkozást, elvégzik közösen a házi feladatot, aztán ha szép idő van, az udvaron játszanak, ha csúnya idő van, akkor pedig benti foglalkozásokat tart az oktató. A napközis gyerekekért nagyjából három után mennek el a szülők, de ott maradhatnak akár fél ötig is.
Szeptember vége szép időt hozott, ideálisak voltak a körülmények egy kis kiruccanásra a hegyekbe, de a sétáláson kívül úgy terveztük, hogy szalonnát is sütünk nyárson. Bepakoltunk mindent, fölértünk Venacra, majd megindultunk Zmajevac felé a Partizán úton, ami nem mondható nehéz pályának, és szép, erdős részen keresztül vezet. Illetve csak vezetett. Egy jó félórányi séta után egyre több farönk sorakozott az útszélen, majd egy emelkedő után motorfűrész hangját hallottuk a messziből. Aztán ahogyan haladtunk, egyre közelebbről hallatszott az erdőirtás, és egy bukkanó után eltűnt az erdő, meg az út, munkagépek, traktorok, favágók pusztították a zöldet. Ott ahol emlékezetem óta (kb. 40 éve) szép erdei út vezetett, most farönköket, port, gallyakat, szemetet lehetett látni. És nem csupán pár száz méteren… A gyerekekkel kimentünk a valamikori erdei út mellett vezető közútra, reméltem, gyorsan kikerüljük a munkálatokat, és tovább élvezhetjük az erdőt, de egy kilométer után még mindig nem lehetett látni a végét a fairtásnak, ezért csalódottan visszafordultunk. Kata nem értette a dolgot: hogy nem értik ezek a munkások, hogy a fáknak is fáj, ha kivágják, és az erdőt pedig miért irtják? Előd mindjárt megpróbálta elmagyarázni, hogy vannak olyanok, akiket nem érdekeli az erdő és a természet, mindenből pénzt akarnak facsarni, aztán ő is elgondolkodott, majd megkérdezte tőlem, mikor jönnek a rendőrök, hogy megbüntessék őket? Mondtam, ez nem olyan egyszerű, mert sajnos ezt a nemzeti park nevében végzik, azok, akiknek az erdőt kellene őrizniük…
