Élőújságjaink elmaradhatatlan és igen népszerű vendége, a közönséget rendszeresen megnevettető, szókimondó Magyarzó Pistike, akit immár évek óta Molnár Zoltán színművész formál meg. Szinte már azonosult Pistikével, és saját bevallása szerint ez a szerep nagyon sok ajtót megnyitott előtte, ami egy szabadfoglalkozású színész számára nagyon fontos. Az újvidéki Színművészeti Akadémián diplomázott, vajdasági színházak tagja volt, de immár tizennyolc éve nem tartozik egyik társulathoz sem. Szabadúszóként boldogul a színészet világában. A meghatározó komikus szerep mellett, a közönség komolyabb monodrámákban és más produkciókban is viszontláthatja az újvidéki születésű színművészt. Molnár Zoltánnal a kezdetekről, pályafutásáról, kétnyelvű monodrámájáról beszélgettünk, Pistikét pedig a szilveszterezésről, a babonákról, a másnaposságról faggattuk.
Hogyan lettél te a Pistike?
Pistike megmondja (Ótos András felvétele)
– Legalább már tíz éve a Magyarzó Pistikéjét személyesítem meg. Emlékszem, hogy Székelykevén volt az első fellépésem, ahol még olvastam a szöveget. Az élőújságokat akkoriban Szántó Zoltán és Lajber György szervezte. Teljesen váratlanul jött a felkérés, mivel Ferenczi Jenő már nem tudta vállalni a fellépéseket, így helyébe léptem. Amikor megkaptam az első szöveget, félig-meddig megtanultam fejből, de főleg olvastam. Valójában nem tudtam, hogyan is néz ki az élőújság, de volt valamilyen elképzelésem róla. Ha már vicces szöveget adok elő, akkor annak meg kell adni a módját, és vicces öltözéket vettem fel. Kitaláltam az azóta is használt egyenruhámat. Arra emlékszem, hogy amikor rám került a sor, mivel Pistike az élőújságok végén szokott fellépni, kiléptem a színpadra, jó hangulat uralkodott, az emberek, amikor megláttak, még inkább feloldódtak és kimondottan élvezték a produkciót. Igaz, hogy Pistikeként az volt az első fellépésem, de egészen jól sikerült az előadás. Zoli bácsi nagyon megdicsért. Engem azonban iszonyúan zavart az, hogy olvastam a szöveget, és megfogadtam, hogy ezentúl fejből mondom a szöveget. A továbbiakban ez úgy működött, hogy J. Garai Béla megírta a szöveget, én azt szóról szóra megtanultam, és az élőújságokon előadtam. Ahogy múlott az idő, kezdtem ráérezni, hogy hol lehet variálni. Amikor Béla Napleány-díjban részesült, született meg az ötlet, hogy meglepjük egy kissé karikírozott Pistikés műsorral, megjegyzem Béla addig még sosem látta az előadásaimat. Azt a produkciót nagy sikerként éltem meg, és nagyon szép emlék marad számomra. A fellépés után Béla odajött hozzám, és azt mondta, hogy ezentúl ő csak egy vázlatot küld, és én azt csinálok a szöveggel, amit akarok. Annyira tetszett neki, és annyira megbízott bennem, hogy szabad kezet adott a szöveg módosításához.
Az évek folyamán, szinte már azonosultál Pistikével.
– Igen, lehet ezt mondani. Amikor a monodrámámat készítettem, és rátelefonáltam valakire, hogy nekem van egy előadásom, amellyel szeretnék fellépni, majd bemutatkoztam, Molnár Zoltán vagyok, egy kis csönd következett a vonal másik végén… Akkor mondtam, hogy tudja, a Pistike, na ilyenkor már tudják, ki vagyok. De ez engem nem zavar, hiszen ennek pozitív oldala is van. Nagyon sok ajtó megnyílik, amikor azt mondom, hogy én vagyok a Magyarzó Pistike, de nem Pistikés előadással jönnék, akkor is szívesen fogadnak. Nem is annyira én azonosultam Pistikével, mint amennyire a közönség azonosít vele. Hiszen, egy külpolitikai cikknek sosem lesz akkora sikere, mint a hátsó oldalon megjelenő szókimondó Pistikének. Nekem a Pistike abszolút pozitívumokat hozott, hiszen az élőújságok által nagyon sok helyre eljutottam, ennek nagyon örülök, hiszen utazni is szeretek, és szeretem azt, amit csinálok.
Igen népszerű vagy a közönség körében. Részesültél valamilyen számodra emlékezetes visszajelzésben?
– Amikor legutóbb Kúlán jártunk az élőújsággal, odajött hozzám egy kisfiú, nem lehetett több 7-8 évesnél. Jól megnézett, akkor még nem volt rajtam a fellépőruhám, és azt mondta: te vagy Pistike, te mesélted tavaly a fecskés viccet! Ez nagyon meglepett, és az egészben az volt az érdekes, hogy én ezen az estén is szerettem volna elmondani a fecskés viccet, de nem tehettem, hiszen még a gyerekek is emlékeztek rá. Számomra ez pozitív visszajelzés.
Nemrégiben láthatta a közönség Az ember, aki virágot hord a szájában című Luigi Pirandello műve alapján készült monodrámádnak a magyar változatát is. Milyen volt az együttműködés Gianluca Barbadori olasz rendezővel?
– Tavaly Pirandello-év volt, és a belgrádi Olasz Kulturális Központ kezdeményezéseként született meg az ötlet, hogy készüljön egy Pirandello-előadás. Egyetlen feltételük volt, hogy az előadás kétnyelvű legyen, szerb és magyar. Olyan színészt kerestek, aki egyformán tudja beszélni mindkét nyelvet, valójában így esett rám a választás. Az előadás rendezésére felkérték Gianluca Barbadorit. A rendező, ugye, olasz, aki nem beszéli sem a magyar, sem a szerb nyelvet. Skypon keresztül angolul kommunikáltunk. Tavaly decemberben Belgrádban a Nemzeti Színházban volt az előadás szerb nyelvű bemutatója, most december elején pedig a magyar változatát mutattuk be Debrecenben, Szabadkán és Újvidéken is. A próbák úgy zajlottak, hogy a rendező spanyolul olvasta a szövegkönyvet, olaszul jegyzetelt, nekem angolul elmondta, hogy mit gondol a jelenetről, én a szerb szövegből kerestem ki a mondatot, és fölé magyarul odaírtam, hogy mit kell csinálnom. Habár gyorsan tanulom a szövegeket, eléggé nehéz volt, hiszen régimódi klasszikus, nehéz szövegről van szó, nem lehet mellébeszélni, nem lehet improvizálni, a rendező mondatról mondatra követte a szöveget. Valójában mindig is tudtam, de akkor még egyszer meggyőződtem arról, hogy a színház az egy csoda, hiszen a rendező nem értette a nyelvet, hanem a megérzések alapján adta az utasításokat. Az elején kicsit kételkedő voltam az előadást illetően, mivel monodrámáról van szó, végül is nagyon jól fogadta a közönség, pozitívak a visszajelzések és a belgrádi színházban állandó repertoárra kívánják tűzni. A rendező is elégedett volt az együttműködésünkkel és megbeszéltük, hogy mivel jövőre Leonardo-évforduló lesz, olasz szöveg alapján még egy közös előadást készítünk, pillanatnyilag olyan színésznőt keresünk, aki alkalmas erre a szerepre. A feltétel az, hogy mind a két nyelvet, a magyart és a szerbet is, egyformán beszélje, ne kelljen külön előadást csinálni.
Nem tartozol társulathoz. Mennyire tudsz szabadúszó színészként boldogulni?
– Szerbiában már eleve nem könnyű, és akkor még rátesszük, hogy magyar kisebbségi, ezért iszonyúan nehéz. Főleg akkor, ha az ember nem beszéli a nyelvet. Az első dolog, amit minden színészpalántának, főiskolásnak elmondok, hogy tanuljanak nyelveket. Itt magyar szabadúszónak lenni nagyon nehéz, de engem megmentett a nyelvtudás. Másrészt jó érzés szabadúszónak lenni, hiszen az ember tényleg azzal foglalkozik amit szeret, nincsenek korlátai, azokkal dolgozik, akikkel jól megérti egymást, nincsenek konfliktusok. Természetesen jó az a biztonság, amikor az embernek biztos a havi bevétele, de nem biztos hogy azokat a szerepeket, amelyeket egy társulatban nekem szántak, eljátszottam volna. Az embernek el kell dönteni, hogy mit akar, anyagi biztonságot, vagy beleugrik a mély vízbe, és lesz ami lesz. Én az utóbbit választottam, nehéznek nehéz, de nem bántam meg.
Evezzünk vidámabb, ünnepibb témákra. Hogyan tölti Pistike szilveszter éjszakáját?
– Pistikének az újévvárása ugyanolyan, mint mindenki másé: korfüggő. Amikor fiatalabb voltam nagyokat buliztam a szórakozóhelyeken, utána a lazább házibulik következtek, most pedig már úgy állok a szilveszterezéshez, hogy ahogy esik, úgy puffan. Régebben a térre is kimentem, de most már azt sem vállalnám be, és annak sem vagyok a híve, hogy az emberek étteremben várják az újévet.
Pistike kedvenc újévi étele, itala?
– Mindig is a vodka volt a kedvenc italom. Nem vagyok túl nagy híve a pezsgőnek, szilveszterkor azonban pezsgőzni is szoktam. Újévkor általában visszafogottabb a Pistike, hiszen hosszú az éjszaka, és végig ki kell bírni. A kedvenc ételem természetesen a szárma, hiszen szárma nélkül nincs újév.
Melyik szilveszteri babonát szokta betartani Pistike?
– Azt mondják, amit újévkor teszel, azt fogod csinálni egész évben. Ezért a munkát kerülöm.
Milyen tippjeid vannak a másnaposságra?
– Kutyaharapást szőrivel. Így legalább egy nappal később következik be a teljes krach.
Teszel-e fogadalmat újévkor? Betartod?
– Minden évet új fogadalommal kezdek. És soha nem tartom be. Így életem végéig egy fogadalmat kell majd csak betartani a teljes sikerhez.
Pistike eszik malacot újévkor?
– Egyszer próbáltam, de gyorsabb volt mint én. Azóta kerülöm.
Milyen előrejelzései vannak Pistikének a 2019. évre?
– A jövő év az katasztrofális lesz, de az a gyanúm, hogy 2018-ra mint jó évre fogunk visszaemlékezni. De mivel 2020 még balszerencsésebb lesz, akkor valójában 2019 egészen jóra fog sikeredni.
Mit üzen Pistike az olvasóknak?
– Egyet üzen, mégpedig azt, hogy adjanak! Ne várjuk az ajándékot, ne várjuk, hogy valaki kedves legyen velünk, ne várjuk el, hogy mások velünk jól viselkedjenek, hanem mi legyünk jók, mi adjunk. Nem kimondottan az anyagiakra gondolok, hanem arra, hogy magunkat adjuk, és ez szebbé, könnyebbé teszi az életet, az embert pedig elégedetté. Adni, adni, adni, aztán meg az univerzum azt valahol kiegyenlíti. Én hiszek ebben. Legyetek nagyvonalúak másokkal szemben, magatokkal szemben pedig kritikusak.
Pistike tarsolyában biztos van egy vicc az olvasók számára.
– Bemegy egy pasi a kocsmába, pórázon vezet egy krokodilt. Odamegy a pulthoz és megkérdezi a csapost: Elnézést, politikusokat is kiszolgálnak?
– Természetesen, uram – mondja a csapos.
– Na, akkor én kérek egy sört, a krokodilnak meg egy politikust.
