Szűcs Nelli és Trill Zsolt házastársak, mindketten a budapesti Nemzeti Színház színművészei. Kárpátaljáról származnak, a kijevi színművészeti főiskola elvégzése után többedmagukkal megalapították a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat, majd Vidnyánszky Attila útját követve először Debrecenbe, onnan Budapestre költöztek. Számos rangos szakmai elismerésben részesültek. Nagyon fontos számukra a szülőföld és a határon túli magyar identitás: amellett, hogy gyakran látogatják otthon maradt rokonaikat, előadásaikat is igyekeznek minél több Magyarországon kívül eső, de magyarok által is lakott régióban bemutatni. A művészpár Kristán Attilával és Tóth Lászlóval kiegészülve a Zentai Teátrumi Napok fénypontjaként Medvegyev Fodrásznő című darabját mutatta be a vajdasági közönségnek. Ennek apropóján beszélgettünk színházról, színművészetről, határontúliságról.
Színészként van küldetéstudatuk?
Szűcs Nelli: – A színésznek kint a színpadon nem önmagát kell előtérbe helyeznie, hanem magát az előadást, amit el akar mesélni a nézőnek. Azt kell megmutatni, miért csináljuk ezt az egész hercehurcát ahelyett, hogy otthon lennék a gyerekemmel. Tehát nem én vagyok fontos a színpadon, hanem a színház fontos bennem, a lelkemben. Még ha főszereplő is vagyok, akkor sem rólam szól a dolog, hiszen van egy csapat a színpadon. Az előadás a fontos. Azt a színházat szeretem, ahol a néző velem együtt él, velem együtt gondolkodik. Szerintem a színház az, ami létrejön a néző és énközöttem. Én mint ember nagyon szeretek adni. Szerintem ez az én küldetésem: vinni az embereknek a szót, ráadásul a magyar szót.
Trill Zsolt: – Nem hiszem, hogy nekem küldetésem lenne, inkább azt gondolom, hogy ezt osztotta nekem a jóisten. Fel kell mennem a színpadra, és dolgozni.
A határon túli magyar identitás hozzátesz ehhez valamit?
T. Zs.: – Biztosan, akár tudatosan, akár tudat alatt. Az ember ezeket a hozott dolgokat mind viszi magával, akárhová is megy színházat csinálni. Ebben biztosan van jó is meg rossz is. Ami egy konkrét dolog, hogy mi egy másfajta iskolában tanultunk Kijevben, az akkor még létező Szovjetunióban. Orosz iskolaként ez egy kicsivel másabb, mint a magyar, bár nem sokkal.
Sz. N.: – Nekem van egy önálló előadásom a beregszászi születésű Fedák Sáriról. Primadonna volt, nagyon furcsa életet élt, a pályafutása alatt megjárta a mennyet és a poklot is. Számomra nagyon fontos, hogy ezt az előadást sok helyre elvigyem, Zentára is el szeretném hozni. Nemcsak Kárpátalján játszottam már többször ezt a darabot, hanem például Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, Münchenben is. Továbbra is szeretném vele járni a magyarországi és határon túli magyarlakta településeket. Az előadásból kiderül, mennyire fontos Fedák Sárinak a magyarsága, az istene, a hazája. Engem mindez még jobban arra ösztökél, hogy menni, menni, és vinni ezt, amíg csak lehet, amilyen messze csak lehet, mindenhova, ahol magyarok élnek.
Ragaszkodnak a szülőföldjükhöz?
Sz. N.: – Természetesen. Beregszászon van egy lakásunk, most tatarozzuk, újítjuk föl. Tizenvalahány éve nem vagyunk otthon, de mindig visszajárunk. Ott él a családunk, minden odaköt minket. Mi itthonról járunk haza. Építettünk Budapest mellett egy házat, a gyerekek miatt muszáj volt gyökeret verni valahol. De Kárpátalja az ember szíve csücske marad. Igaz, én mindenhol otthon érzem magam, Zentán is, Aradon is. Aradon elsírtam magam, mert a szívem megszakad, hogy milyen gyönyörűséges várost kellett odaadnunk. Megszakad a szívem akkor is, amikor hazamegyek, és a munkácsi várnál, a turulmadárnál ott lebeg az ukrán zászló, és tehetetlen vagyok.
T. Zs.: – Ragaszkodunk, persze. Van is miért hazamennem: a színház és a családom miatt is. Amikor lehet, ott is játszunk. Ez nem kérdés, 320 kilométer nem távolság a mai világban, ahol autópályák tömkelege van.
Zsolt azt mesélte egy korábbi interjúban, hogy a kijevi főiskola azért is volt nagyon nehéz, mert bizonyos tárgyakból oroszul kellett vizsgázni. Miért érte meg ennyi nehézség ellenére kitartani?
T. Zs.: – A mai napig nem tudok oroszul. Szerintem nem én tartottam ki, hanem volt egy közösség, egy csapat, akik mind ott tanultunk. Volt egy vezetőnk, a Vidnyánszky Attila, aki úgy terelgette a dolgokat, hogy közösen fejezzük be a főiskolát. Úgyhogy mindannyian be is fejeztük. Ez egy fontos dolog volt, ő mindvégig vigyázott ránk.
Hogy kerültek Kárpátaljáról a Nemzeti Színházba?
Sz. N.: – A Fodrásznő négy szereplője mind Beregszászról indult. Tizennégy évig csináltuk ott a színházat, aztán hét évig Debrecenben voltunk, ez pedig a hatodik éve annak, hogy a budapesti Nemzeti Színházban vagyunk. Így négyesben bolyongtunk együtt mindvégig. Beregszászon mi nyitottuk meg a színházat ’93-ban. Nagyon sokat jártunk akkoriban egyik faluból a másikba, ennek köszönhetően sok olyan falut ismertem meg, amelyről korábban nem is tudtam, hogy magyarok lakják. Ez az időszak nagyon érdekes volt. Nagyon sokat is tanultam, bár nem volt színházi miliő. Művelődési házakban léptünk fel, nem volt fűtés, kikapcsolták az áramot. Nagyon sok olyan dolgot tanultunk meg ebben a szegénységben, ebben a semmiben, amit most tudok virágoztatni. Minden, amit azokban az években összeszedtem, puttonyként itt van a vállamon. Bárhol, bármikor le tudunk játszani egy előadást: ha a Holdra küldenének, akkor ott is tudnánk színházat csinálni.
Mit jelenthet a határon túli magyar közösségek számára, ha sikerül magyar nyelvű színházat létrehozni?
T. Zs.: – Ezek óriási dolgok, pláne a mai világban, amikor mindenki elmegy a pénz és a megélhetés miatt. Ezeknek a dolgoknak összetartó erejük van. Az is lehet, hogy pont egy ilyen dolog miatt jön vissza, és éli le ott az életét. Biztos, hogy a színház egy óriási erő. Kellenek határon túli magyar színházak.
Sz. N.: – Hogy Kárpátalján van egy magyar nyelvű színházunk, az egy Kánaán, alig várják a nézők az előadásokat. Kellett ez a huszonöt év, hogy a néző hozzászokjon ahhoz, hogy van színházunk, és elkezdje igényelni.
A határon túli magyar színház más mint a magyarországi? Más a közönség?
Sz. N.: – Ami a színházat illeti, arra nem tudok választ adni, ezt a közönségnek kell tudnia. Mi a kijevi főiskolán tanultunk négy évet, de ebből másfelet Budapesten töltöttünk. Tehát bennünk sok minden ötvöződik. Én azt viszem tovább, amit a mesteremtől, Vidnyánszky Attilától tanultam. Ami a közönséget illeti, ők másként fogadják ugyanazt a darabot. Például a Fodrásznőt egy nemzetközi fesztiválon játszottuk Algírban, arab közönségnek, francia felirattal. Ott is ugyanaz volt nagyon szimpatikus, mint Zentán: azok a nézők, akik nem fértek be a színházterembe, egy másik teremben kivetítőn nézhették az előadást. Algírban az utcán volt egy hatalmas kivetítő, onnan néztek és ünnepeltek minket. Nagyon elcsodálkoztam, hogy teljesen máshogy reagálnak, mint egy magyar néző. Az orosz néző is másképp reagál.
T. Zs.: – Nem hiszem, hogy maga a színház más lenne. Lehet, hogy a határon túli magyarok nem kapnak mennyiségben annyi előadást, koncertet, kulturális rendezvényt, ahányat a budapestiek. Így lehet, hogy a budapesti nézők el vannak kényeztetve, őértük, az ő tapsukért talán jobban meg kell dolgoznunk a színpadon. A határon túl pedig mennyiségileg kevesebbet kapnak az emberek a színházból, az előadókból, ezért ők talán sokkal hálásabbak.
A Fodrásznőben megjelenített boldogságvágy, szerelemkeresés egyetemes jelenség?
Sz. N.: – Szerintem ez minden emberben benne van valahol, csak van, aki el tudja magában rejteni. Az ember mint olyan egy magányos lény. A főszereplő Irina nem egy könnyű történetet talál ki magáról: vidéki, átlagos életet él, de lélekben és fejben a szabadságot választja. Én azt mondom, hogy az ember a szabadságát magában kell, hogy megtalálja. Irina nemcsak a szabadságot meg a szerelmet keresi, hanem ő maga a szeretet. Hiszen látjuk a végén, hogy őt, akárcsak a szeretetet, nem lehet megölni. Ráadásul azt mondja, esélyt kell adni mindenkinek. Nem egy fehér lovon érkező herceget talál ki magának, hanem egy egyszerű embert. Irina esélyt ad, és hű marad. Én nem tudok olyan megbocsátó lenni, mint ő. Manapság azt látjuk, hogy érdekszerelmek vannak, könnyen lecserélhetők a kapcsolatok, és elválnak a házastársak, mert nem tudják megoldani a konfliktusukat. Ha én mint színész nem tanulom el a jót az általam megvalósított figuráktól, akkor csacsi vagyok.
