A pillanat művészete

Pindroch Csaba az egyik legtöbbet foglalkoztatott színész Magyarországon: színházi szerepei mellett számos filmből is ismerhetjük a nevét.

Felesége, Verebes Linda szintén színész, emellett beszédtanár. A zentai közönségnek a Zentai Teátrumi Napokon mutatkoztak be Peter Quilter Mr. és Mrs. című drámájának előadásával, ami az első közös munkájuk, előtte pedig diákoknak tartottak játékos színjátszó foglalkozást. A színészházaspárral az előadásról, színházról, a munka és a családi élet összefonódásáról, valamint tanításról beszélgettünk.

A darab öt jelenetből tevődik össze, ezek mindegyikében más művészi csapattal dolgoztatok. Ez milyen pluszt jelentett az előadásnak?

Pindroch Csaba: – Nem kettőnkről akartunk vallani, hanem ötféleképpen szerettünk volna létezni a színpadon. Ezért lett öt rendezőnk és öt jelmeztervezőnk. A szakma szakmaiságát akartuk megélni.

Verebes Linda: – Nagyon másak lettek ettől a jelenetek és a karakterek. Minden rendező azt rendezi bele, amilyen ő vagy amilyen az ő elképzelése a világról. A divattervezőket célirányosan választottuk annak alapján, hogy kinek a világa illik össze a jelenettel. Ők is megsegítették az előadást, hiszen a színházban általában nincs pénz ruhára. Nagyon szerencsénk volt, minőségi ruhákat használhatunk, és ez az előadás színvonalát is növeli. Bár így a kétszázadik előadás felé van már olyan kosztüm, amelyik kezd szétszakadni.

A jelenetek során végig a színpadon vagytok. A nézők előtt öltöztök át, rendezitek át a díszletet, léptek egyik karakterből a másikba. Emögött mi a koncepció?

V. L.: – Peter Quilter eredetileg úgy írta a darabot, hogy egy-egy jelenet után mindig bejönne egy díszítő, aki átrendezi a színpadot, középen pedig lenne egy paraván, ami mögött mi öltözködünk. Barta Dóra koreográfus ötlete volt, hogy ne jöjjön be harmadik ember, ne legyen egy harmadik energia is a színpadon. Volt, amikor nem tudtuk megoldani, hogy mindketten bent öltözzünk, mert nem akartuk, hogy mindez ízléstelen legyen, vagy hogy a közönség előtt kelljen levetkőznünk. De egyikünk mindig a színpadon van.

Népszerű téma a férfi–nő viszonyok földolgozása. Miért pont erre a darabra esett a választás?

P. Cs.: – A feleségem találta ezt a darabot, ő intézte a fordítást is.

V. L.: – Sokat keresgéltünk, és házaspárként olyat szerettünk volna, amiben ketten vagyunk. A szinopszisban megtetszett, hogy itt ötféle karaktert is eljátszhatunk. Színészileg nagy kihívás, hogy egy előadáson belül ötször válthatunk, ebbe szerettünk bele. Az utolsó jelenetet szeretjük legjobban, pedig nem voltunk soha válófélben. De itt van a két karakter között olyan kémia, olyan szerelem, amit jó eljátszani.

Színészként el lehet-e, el kell-e vonatkoztatni attól, hogy magánemberként házastársak vagytok?

V. L.: – A darabra biztosan van ennek hatása. Mi már minden rezdülését ismerjük a másiknak, ezért könnyen föl tudjuk emelni a másik energiáját, jól tudunk jelezni egymásnak, ha valami probléma van. Tehát jól működnek egymás között az energiáink. A dolog hátulütője pedig az, hogy nem nagyon tudunk egymásnak hazudni, rögtön észreveszi a másik, ha szerepen kívül vagyunk. Ez azért hátrány, mert az ember így egy folyamatos ellenőrzés alatt van. És nyilván, amíg más partnerrel udvariaskodik az ember, addig a férjével, feleségével őszinte. Nekem ezt a próbafolyamatban nehéz volt kezelni, mert az ember megszokja, hogy a rendező, a partner hímes tojásként bánik vele. Ha valamit nem jól csinál, azt is szép köntösbe burkolva tálalják. A Csaba meg úgy mondta, hogy az rosszulesett. Ezt nem is emberként, hanem színészként volt nehéz kezelni. A párjának mindent megmond az ember, de színészként fura volt, hogy valaki ennyire őszinte.

P. Cs.: – A darabnak a gyerekek születése is nagyon jót tett. Minden színészházaspárnak ajánlom, hogy csináljanak közös darabot, mert a közös siker, a közös bukás, a közös út iszonyatosan megerősít, és közelebb hoz egymáshoz. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt csináljuk. Olyan ez nekünk, mint egy nyaralás; egy hegyet mászós nyaralás. Nem arról szól a dolog, hogy eljövünk Zentára, kiállunk a színpadra, és megtapsolnak minket, hanem előtte föl kell mászni a hegyre.

A szülőség hogy befolyásolja a színész munkáját? Mindkettő teljes embert kívánó munka, hogy lehet összeegyeztetni a kettőt?

V. L.: – Hét éve játsszuk a Mr. és Mrs.-t. Az induláskor még csak egy lányunk volt, azóta két fiúval gazdagodtunk. Szerintem amikor anyává válik egy színésznő, akkor a fontossági sorrend felcserélődik. Innentől kezdve nem kérdés, hogy a gyerekek a legfontosabbak. Ez színészileg nagyon jót tesz, mert nincs meg az a görcsösség, az a bizonyítani vágyás. Én most már anyaként bizonyítok, ez a legfontosabb és legcsodálatosabb dolog az életemben. Persze nagyon jó, ha szakmai sikereket érek el, és elismerést vívok ki, de nem hiányzik a megfelelni akarás. A görcs helyett a könnyed játék marad, ez igazából a szórakozásom, a hobbim.

P. Cs.: – Összeegyeztetni meg úgy lehet, hogy amikor színház van, akkor csak az van. Ezt most már minimalizálom a napomból. Már nem az van, hogy a színpadon túl is több órát a színházzal foglalkozok, hanem a gyerekek miatt minimalizálom a munkával töltött időt.

Az első jelenetben a két karakter élete legszebb bókját kapja a másiktól. Nektek mi volt életetek legszebb bókja?

V. L.: – Nem tudom, lehet-e ezt bóknak nevezni, de régen, amikor még fiatalok voltunk, volt az életünkben egy anyagi krach. Nem tudtuk, hogyan fogunk ebből kijönni, kicsit azt gondoltuk, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj. Egyik este beszélgettünk, és mondtam a Csabinak, hogy mindegy, mit mondunk majd a gyerekeknek, miért nincs palotánk meg drága autónk. Később mesélte, hogy akkor fogalmazódott meg benne, hogy én leszek a felesége. Nagyon nagy megcsömörlés volt akkor az életében, és sokat segített neki, hogy a jövőről beszéltem. Ez nem egy bók volt, de én úgy tekintek rá, mintha az lett volna, mert akkor fedezte föl bennem azt, ami miatt még mindig együtt vagyunk.

P. Cs.: – Nekem a csajok mindig azt mondták, hogy „olyan aranyos vagy”. De én nem ezt akartam tőlük hallani.

Színészként van valamilyen célotok, amire fordulópontként tekintetek? Ami után minden szakmai siker már csak ráadás?

V. L.: – Nagyon nagy szerepálmaim nincsenek. Annak nagyon örülök, hogy mostanában olyan szerepek találnak meg, amelyek nem annyira én vagyok. Ez sokkal nagyobb kihívás. A férjemnek van egy önálló estje, amelyben én is sokat segítettem. Ő sokat mondja, hogy legyen nekem is egy önálló estem, de én ezt még nem érzem. De azt gondolom, hogy egy színésznek talán ez lehet a tetőpont.

P. Cs.: – Nagyjából már látom magam előtt a sárga téglás utat, amelyen mennem kell, de azt nem tudom, azon járok-e már. Hogy a felé haladok, az biztos. Ez azért csodálatos, mert ennek nincs vége: itt nincs megállás, egy pillanatra sem lehet hátradőlni, hetvenévesen sem, hatalmas színészként sem. A színház a pillanat művészete, újra és újra meg kell futni a távokat.

Vajdaságban jártatok már? Milyen az itteni közönség?

V. L.: – Én most játszottam itt először. A gyerekek szuperek voltak, nagyon nyitottak és profik. A közönséggel kapcsolatban mi azt éreztük, hogy amikor a második jelenetben érintettük a meleg-témát, akkor vagy nagyon figyeltek, vagy egy kicsit eltartottak. Fölmerült bennem, hogy esetleg itt ez a téma tabunak számít, de azt mondták, hogy nem, ezt csak mi éreztük így.

P. Cs.: – A közönség csodálatos. Nagyon figyelő, nagyon szeretetteljes. Én ismerem a vajdasági embereket, mert a főiskolán osztálytársam volt Karácsonyi Zoli, és állandóan itt voltunk Szabadkán.

Gyerekek, köztük fogyatékossággal élők tanításával is foglalkoztok. Mesélnétek erről egy kicsit?

V. L.: – Egyelőre hetente egy foglalkozást tartok, de lesz egy iskola is. Ezen belül nyilván produkciót is létrehozunk majd. A tipikusan fejlődő gyerekek korosztály szerint alkotnak majd csoportokat, illetve lesz egy csoport a fogyatékos gyerekeknek is. Nagyon nagy álmunk, hogy olyan produkciót hozzunk létre, amiben ők mind együtt szerepelnek. Általában csak szegregáltan vannak fogyatékos színházak vagy foglalkozások, pedig oda-vissza nagyon jót tud tenni, amikor egy Down-szindrómás vagy középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő személlyel egy tipikus fejlődésű gyerek vagy felnőtt játszik együtt.

P. Cs.: – Szerintünk az a fontos, hogy a színészet eszközeivel hogy tud valaki erősebbé válni. Az önbizalmat kell fejleszteni, a színházban a magabiztosság nagyon fontos. Erről szól ez az iskola. Nagyon nagy fölismerés volt súlyos fejlődési rendellenességgel élő gyerekekben egyszerre csak már nem a problémát, hanem az egyéniséget látni.