A téli hónapok alatt kicsit beszorultunk a négy fal közé, kevesebbet jártunk kirándulni, nem is annyira a hideg miatt, egyszerűen így alakult. Aztán közeledett egy újabb hétvége, és gondoltam egyet, és kettő lett belőle: nem lesz nagy tervezgetés, sem beharangozás, mert valakinek úgyis valami elfoglaltsága lesz a víkendre. Egyszerűen bemondom az unalmast, és indul a mandula! Ugyanis volt úgy a téli hónapok alatt, hogy beszélgettünk, merre mehetnénk meg mikor, de vagy Márki volt hivatalos szülinapra, vagy Kata, Előd meg mivel csak hétvégén számítógépezhet, akkor nehéz kihúzni a „barlangjából”, mert ilyenkorra vannak megbeszélve barátaival az online játékcsaták. Ezért hát az akadékoskodás elkerülése végett, Csillával megbeszéltük, hogy csak péntek este mondjuk el mi lesz a másnapi program. Egy kicsit meglepődtek a lurkók, pislogtak, gondolkodtak, csikorogtak a kerekek, de nem történt nagyobb reklamáció, nem is olyan rossz ez a villámkirándulás. Másnap reggel tökéletes napra ébredtünk, hét ágra sütött a nap, langyos volt a reggel, amiből tudtuk, hogy kiváló kirándulóidő vár ránk. A gyerkőcök kipattantak az ágyból, senki sem „nyúlt”, mindenki csinálta a dolgát. Nem voltak olyan utólagos próbálkozások sem, mint máskor egyébként gyakran, hogy pl. „Apa, nem maradhatnék én itthon, úgyis csak hétvégén szabad kompizni, és most a barátaim mind online vannak...”, vagy „Nekem most fáj a lábam (reggel, az ágyból kikelve...), nem birok gyalogolni”, stb.
Nem komplikáltuk túl a kirándulási tervet sem, bepakoltam a hátizsákba minden szükségeset (víz, gyümölcs és egy kis édesség), aztán indulandusz-pakolandusz, megindultunk gyalog a sétányra. Kellemesen sütött a nap, megálltunk egy kicsit a kültéri tornaszereknél, itt elvoltak egy 5–10 percet, majd fölsétáltunk a Péterváradi hídra.
A hídon vártam az első nyögéseket, mert a síksághoz szokott gyerekeknek szokatlan, ha nem látják a horizontot, de semmi. Leértünk Pétervárad óvárosába, itt eljátszogattak egy kutyussal, majd következett a várba vezető lépcsők megmászása. Készítettem már a vizet meg az édességet, hogy legyen egy kis löket, de úgy megindultak fölfelé, hogy Csillával csak kapkodtuk a levegőt. A részeg óránál az öregek kifújták egy kicsit magukat, addig a gyerekek pattogatott kukoricát vásároltak. Kiültünk a galériák előtt egy nagy padra, sütkéreztünk, csodáltuk a szép kilátást és ettük a pattogatott kukoricát. A gyerkőcök nagyon jól érezték magukat, körbejártuk a várat, nem volt nyávogás, veszekedés, valahogy minden túl olajozottan működött, de miért ne lehetne végre egyszer így is. Ez a szép viselkedés ilyen szép napon nem maradhat jutalom nélkül, megvendégeltem a társaságot egy üdítővel a Péterváradi vár teraszán. Meglehetősen sok vendég volt, de találtunk egy nagy kanapés asztalt, így kényelembe helyeztük magunkat. Kata hozott kis hátizsákjában egy Mézeskalácsot, azt olvasgatták, Előd pedig ráakaszkodhatott végre az internetre. Érdekes módon itt sem volt semmi zűr, nem is ugrálták össze a kanapét, és egy pohár sem tört össze, még az üdítő sem borult ki. Csak néztük őket, és nem hittünk a szemünknek. A megérdemelt pihenő és felfrissülés után lassan megindultunk hazafelé. Mondjuk, amikor leértünk a hídról, akkorra már kezdtek fáradni a kis hősök, jött a szokásos „Sok van még hazáig?”, de egyébként ezt is kibírták cirkuszolás nélkül, igaz arra már nem is sok energia maradt. Otthon aztán folytatódott a „harmónia”, mindenki ledobta magát az ágyába, és jöhetett a délutáni szieszta.
