Az idei zentai Tiszavirág Fesztivál egyik üde színfoltja volt a Mr Smood and the Harp elnevezésű blueszenekar, amely a Bor utcában, a jóféle búkergetőket kortyolgató közönséget szórakoztatta autentikus blueszenéjével, amibe a zenekar tagjai némi dzsesszzenés hangzást is beloptak. Bognár Zsolt, a zenekar énekese és gitárosa jövőbeni egyetemistaként érkezett Magyarországra, hogy a rendszerváltást követően a Budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézetben (NEI) készüljön fel a felvételire. A blueszenével pedig még szülővárosában, Zentán ismerkedett meg, és elmondása szerint azonnal beleszeretett ebbe a zenei stílusba.
– Az unokatestvéremnek gazdag lemezgyűjteménye volt, és én szorgosan másolgattam azokat a lemezeket kazettára. Legjobban a bluesfölvételek érintették meg a lelkemet. Ott kezdődött… A nagybátyám, aki most nyugdíjas zenetanár, egyszer megpendítette nekem a House of the Rising Sun akkordjait, és akkor kaptam kedvet a gitározáshoz. Tizennégy-tizenöt éves lehettem. Van egy érzés, ami csak a blueszene hallatán tör rám. Nagyon egyszerű, ritmus alapú zenei stílus, de iszonyatos ereje van.
A Mr Smood & The Harp* Blues Band megalakulása előtt a Smood Akusztikus Zenekarnak is a tagja voltál, amellyel egészen más zenében utaztatok. Ettől függetlenül ez tekinthető a jelenlegi zenekar elődjének?
– Annyiban az elődje, hogy akkor abba fektettem ezeket az energiákat. Különben nem. Abban sok populáris dalt megtanultam, és színpadi rutint szereztem, itt más az irány, sokkal nagyobb szerepet kapnak a saját szerzemények és az improvizáció.
Kérlek, mutasd be a zenekar tagjait, és mesélj arról, hogy miképpen hozott össze titeket a sors?
– A kisfiammal sétáltam Pécs központjában, ahol Kemény Viktor éppen utca-zenélt. Megtetszett a szájharmonikaszó, és szóba elegyedtünk. Később elkezdett engem Mr Smood-nak szólítani az előző zenekarom után, én meg őt Harpnak a hangszere után. Egy évig csak ketten voltunk, aztán csatlakozott hozzánk Schneider Tamás (Koma) basszusgitáros. Vele már a Smood Akusztikban is együtt zenéltünk. Egy megbízható mérnök ember, aki ha kell, gatyába is rázza a „művészkedő fiatalokat”. Negyedikként Liszt Zoltán gitáros csatlakozott hozzánk, aki Zentára most nem tudott eljönni, pedig szólóival és slide játékával karakteres ízt ad a hangzásunkhoz. A dobos, Jurisits László története külön fejezet, mert egy harmadik zenekarba, az M6 Country Bandbe – ahol együtt játszunk – tőle kaptam meghívást, én pedig „visszahívtam” őt a Mr Smood & the Harp-ba, így lett kerek a történet. Meg kell még említenem Jurisits Miklóst – ő a fönt említett M6 Country Band vezetője –, mert a Tiszavirág fesztiválon ő helyettesítette Liszt Zolit, és ezért nagyon hálásak vagyunk neki. Egy másik hiányzónk is volt Zentán, nevezetesen Pataki Violetta énekesnő, aki vokálszólamaival színesíti a műsort, és akivel szintén évekig együtt zenéltem a Smood Akusztikban.
A bluesklasszikusok feldolgozása mellett saját szerzeményeitek is vannak. Melyek azok a dolgok, amelyek megihletnek benneteket a dalszerzés során, és miképpen döntitek el zenekaron belül, hogy ezek közül melyeket adjátok elő élőben is?
– A saját dalok úgy születnek, hogy hozok a próbára egy ötletet vagy félkész dalt, és a többiek hozzáteszik amijük van. Hogy az ihlet honnan jön, azt nem tudom pontosan. Élmények, hangulatok, benyomások érnek, ezek odabent keverednek a sok zenével, amit hallottam, és aztán gitározás közben előjönnek ritmusok, dallamok formájában. Szerencsés esetben a dallam dúdolással és halandzsázással értelmes, angol nyelvű dalszöveggé csiszolódik. Amint elkészül egy új dal, már a következő koncert listáján van. Ott aztán tovább él, fejlődik, átalakul.
Pécsi zenekar vagytok, és ez a város Magyarországon egyfajta fővárosa az igényes blues, és úgy általában a hangszerelt zenének. Gondolok a PMD Blues Bandra, a Kispál és a Borzra, a 30y-ra… Lenne valami a Mecsek levegőjében, aminek a hatására ennyire kibontakozott itt a zenei élet?
– Biztos, hogy van. Hangulatos város, festői környezettel (egyedül a Tisza hiányzik – jegyezte meg Zsolti – a szerző megj.). Elképesztő mennyiségű és sokszor nagyon jó minőségű banda dübörög a városban. Minden év januárjában megrendezik a Madeinpecs fesztivált, amelyen most már hét helyszínen játszanak reggeltől estig a helyi zenekarok, és az idén már 150-re rúgott szereplő formációk száma.
Milyen fellépési lehetőségeitek vannak, és mennyire tudjátok összehangolni munkátokat, a családi életet a fellépésekkel, próbákkal?
– Semmi nem jön magától. Folyamatosan keressük az újabbnál újabb fellépési lehetőségeket, és érezhető a fejlődés. A szereplések számával arányosan nő a rutin, beérnek a dalok, együtt lélegzik a banda. Szinte minden felkérésnek eleget teszünk, még akkor is, ha ez abban a pillanatban ráfizetéssel jár. Aztán az egyik szereplés hozza magával a másikat, és erre a nyárra már elég szépen be vagyunk táblázva. Mindannyiunknak van polgári foglalkozása és családja, közös naptárt vezetünk, hogy tudjunk tervezni. Sok szervezéssel és lemondással jár, de mindenki előzékeny és áldozatkész. Talán szerencsések vagyunk, hogy nem a zenélésből élünk. Így ez mindig örömteli dolog marad a számunkra.
Milyen terveitek vannak a közeljövőt illetőleg, és zenekarként van e valamilyen titkos álmotok, amit meg szeretnétek valósítani?
– A zentai koncertet a Hollywood című saját szerzeménnyel zártuk. Ebből idézek egy sort: „Don’t wanna, but I gotta go, don’t wanna, but I’m going all the way to Hollywood.” Vagyis, akár akarjuk, akár nem, Hollywoodban fogunk kikötni. És ha nem is szó szerint, de én elhiszem ezt. Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel sikerre vagyunk ítélve. Ha Amerikába nem is, de Zentára már eljutottunk, ami köztudottan a világ közepe!
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
