Hosszú ideje, gyakorlatilag mióta létezik az Anyasarok, azon gondolkodom, hogy az anyaságról alkotott képem, s ezzel együtt a kép, amit az anyaságról közvetítek inkább tűnhet lehangolónak és szomorúnak, mint boldognak és kiteljesedettnek. Lévén, hogy többször van szó nehézségekről, problémákról és az anyasággal kapcsolatos rossz érzésekről, mint a jó és örömteli élményekről, joggal gondolhatja bárki, hogy valóban így is élem meg a szülői létem mindennapjait. Ha őszinte vagyok, sokszor magam is elgondolkozom azon, miért is választottam a nehezebb utat, hiszen sokkal könnyebb lenne csak a jó és tabuktól mentes dolgokról írni – legalábbis sokkal kevésbé kellene attól tartanom, hogy megbotránkoztatom az olvasóim. Csakhogy nem látom értelmét annak, hogy féligazságok és csúsztatások beiktatásával beszéljek az anyaságról. De vajon hol a határ? Meddig tart az anyai élet kihívásairól folyó nyílt és őszinte kommunikáció, az osztott érzések kihangosítása, és hol kezdődik a tények határtalan túlzása, katasztrofizálása? Erről lesz ma szó.
Kihangosítás vagy túlzás?
„Azt gondolod, most nehéz!? Na, csak várj, amikor majd...” Ismerős sorok? Általában saját panaszomra kapott válaszként érkezik ez a jól ismert frázis – ha azt hiszem, nekem nehéz, csak várjak, lesz még rosszabb. Ilyen esetekben, miközben arra összpontosítok, hogy a reakcióm semmiképpen sem legyen reflexszerű és meggondolatlan, próbálom összegyűjteni magamban az összes létező empátiát. Tudom, nem versengés ez. Nem arról van itt szó, kinek rosszabb vagy kinek nehezebb. Tudom, az ilyen kezdetű mondatok mögött mély érzések vannak, tudom, hogy ez is egyfajta segélykiáltás. Persze azért bennem is felötlik a kérdés, hogy azért ez nem túlzás egy kicsit? Hogy lehet, hogy bármit mondok, legyen bármilyen anyasággal kapcsolatos gondom, attól mindig van rosszabb?
Az osztott érzések kihangosítása, valamint azok eltúlzása között pontosan itt húzódik a határ. Úgy vélem, egyáltalán nem célravezető versenyt csinálni abból, kinek nehezebb az anyaság. Az Anyasarok az osztott anyai érzések biztos menedéke. Nincs mögötte megfélemlítő szándék. Az Anyasarokban nem lesz helye a „ha most azt hiszed, nehéz, várj csak...” típusú témáknak. Bárkinek lehet nehéz az anyaság, s mindenkinek más okból küzdelmes ez a szerep. Meglehet a kihívásaink hasonlóak vagy éppen ugyanazok, de a körülményeink eltérnek. Ezért is gondolom, hogy hiba lenne minősíteni a nehézségeinket, mert azok nem rangsorolhatók. Mindenkinek a saját kihívásai okoznak fejtörést. Jó lenne, ha ezt el tudnánk fogadni, és ijesztgetés helyett megpróbálnánk együttérzéssel fordulni egymás felé.
Miért katasztrofizáljuk mégis az anyaságot?
Különösen a közösségi hálókon tapasztalhatjuk a még talán újkeletűnek nevezhető jelenséget, hogy egyre több anya teregeti ki a szennyest. Azt hiszem, bizonyos értelemben én is közéjük tartozom, hiszen magam is kendőzetlenül beszélek a szülőség árnyoldalairól. Eleinte jórészt saját magam megnyugtatására kerestem a hozzám hasonlóan kétségbeesett anyákat. Szerettem volna tudni, meddig tart ez a bizonytalanság érzet, amely olyannyira jellemző az első időszakra, és vajon mi vár rám a túloldalon. Arról nem is beszélve, hogy van valami megnyugtató abban, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Azután arra gondoltam, gondolataim és tapasztalataim megosztásával, talán én is segíthetek más, hozzám hasonlóan kétségbeesett anyáknak. Persze ezzel nem feltétlenül magyarázható több százezer más anya negatív érzelmi kitörése a közösségi médiában. Egy ponton elgondolkodtam azon, miért csinálom/csináljuk ezt? Mi értelme van, ha van egyáltalán, ennek a végeláthatatlan panaszözönnek?
Alapvetően azt gondolom, hogy a szülők túlnyomó része nem úgy vág bele a családalapításba, hogy meggyőződése, ez lesz élete legrosszabb döntése. Aztán múlnak a hónapok és az évek, s egyre többször kérdőjelezzük meg, mennyire volt bölcs döntés a gyermekvállalás. Nem azért, mert nem szeretnénk a gyermekünk. Imádjuk. Egyszerűen csak vannak azok a pillanatok, amikor nem látjuk a fényt az alagút végén. Ráadásul pont az ilyen pillanatokban érezzük úgy, hogy sarokba vagyunk szorítva, nincs hová menekülni, hiszen mi vagyunk a felelősségteljes felnőttek, nekünk kell megoldani a fennálló helyzetet, még akkor is, ha szívünk szerint szednénk a sátorfánkat és lelécelhetnénk jó messzire, ahol senki nem kezd üvölteni csak azért, mert nyáron nem esik a hó, vagy mert kétévesen már nem lehet anyu pocakjába visszaköltözni.
Úgy tűnik, Közép-Kelet Európát még csak most kezdi elnyelni az „az anyaságról őszintén”-cunami, ami Nyugat-Európát már letarolta. Itthon a néhány úttörő média személyiségen és felkapott influenszeren kívül nem sokan mernek igazán nyíltan és tabuk nélkül beszélni az anyaság mélységeiről. Itthon még annyira mélyen él bennünk a felmenőinktől kapott útravaló, valahogy még annyira bennünk van a megfelelni akarás, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk elengedni bizonyos rossz beidegződéseket. „Ne szólj szám, nem fáj fejem”. „Ugyan, miért hisztizel?”. „Ne panaszkodj már megint, te akartad azt a gyereket.”„A gyereknevelés az anya dolga.” Letűnt generációk fájdalma gyűlt össze bennünk, vált részünkké, s tör most a felszínre. Az anyák, akik ma „panaszkodnak” nem panaszkodnak igazán. Az anyák lázadnak. És nem csak a magunk nevében állunk fel. Egyformán képviseljük életünk letűnt anyafiguráitól kezdve a még meg nem született lánygyermekig minden egyes nőtársunkat. Egy olyan világban, ahol fejlettnek és előrehaladottnak vélt nyugati országokban nőket foszthatnak meg saját testük feletti rendelkezésre való joguktól, úgy tűnik szükség is van erre a női összekapaszkodásra. Szélsőségek világában élünk. Ha nem vagyunk elég hangosak, jóformán jobb, ha meg sem szólalunk. S a helyzet az, hogy még így is alig figyelünk egymásra. Az van, hogy egyszerűen muszáj ordítani, muszáj panaszkodni, nem keveset, állandóan, nem kicsit, nagyon, ha lehet eltúlozva, mert így is sokszor már csak akkor halljuk meg a segélykiáltást, mikor a segélykérőből nem maradt más, csak a visszhang. Gondoljunk erre, ha legközelebb „panaszkodni” halljuk az anyákat.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
