Valahova tartozunk, valamiért, valakikért. Ez olyan emberi szükséglet, mint a víz, a levegő és a táplálék. Erre már gyerekkorban rájövünk, amikor fáj anya hiánya, alig várjuk apa érkezését, és közös játékra hívjuk a testvért. Majd később a szomszéd kisfiút, aki a nagymama palacsintájával kedveskedik a vendéglátásért. Az oviban már versengünk a padtársaink kegyéért és az óvó néni figyelméért, később viszont azért járunk táncra, mert jó együtt lenni olyanokkal, akik azt szeretik, amit mi.
A közösségi érzés egyik legcsodálatosabb példáját szülővárosomban tapasztaltam meg, idejekorán. És még mielőtt a helyi őslakosok kijavítanának: akkor is Temerint érzem szülővárosomnak, ha életem első éveit Újvidéken töltöttem. Erre az időszakra azonban csak halványan emlékszem. A hovatartozás gyökerei Temerinben csíráztak ki lelkemben: itt jártam napközibe, oviba, iskolába, itt találtam meg a barátaimat. A kedvenc időtöltéseimet is itt fedeztem fel: az iskolában fogtam először citerát a kezembe, a művelődésiben pedig hasongondolkodású emberekkel tölthettem el az estéimet. Együtt meszeltünk, muzsikáltunk, táncoltunk és utaztunk is. Amikor pedig eljött az ideje, rendszerint hallottuk az idősebbektől: Illés-napra beöltöztök és vonulunk! Fiatal zenészként nem ez volt a kedvenc fellépési lehetőségünk, de tiszteletből évről évre helyt álltunk.
Ilyenkor ugyanis valami megfoghatatlan erő gyűjtötte össze a temerini magyarok apraját és nagyját. Ünneplőben öltözve mosolygott a tömeg, és még azok is egy zászló alá álltak, akik a mindennapokban különböző színeket képviseltek. A lelkek pedig elcsendesedtek abban a zajban is, amellyel a kiállítások, a felvonulások és a dübörgő színpadok jelezték, hogy ünnep van.
Később már csodálattal figyeltem azokat a temerini családokat, akik még szépszüleiktől örökölték az Illés-napi kultusz éltetésének jelentőségét. Ők ugyanis úgy készültek a július 20-ai ünnepre, mint karácsonyra vagy húsvétra: az ablakmosásos nagytakarítás épp oly kötelező volt, mint a kalácsok sütése, vagy az otthonokat belengő vendégváró hangulat. Kinyíltak a kapuk, és ezzel együtt a szívek is… A levegőben rezgő összetartozás még a legelzárkózottabbakat is megszólította. És már senki sem taglalta, hogy miért kell órákat vonulni a negyven fokos melegben, miközben a parádés lovak által hagyott piszkokat kerülgetjük az ünnepi cipőnk szorításában. Egyértelmű volt: ide tartozunk. Általunk válik örök érvényűvé az az időtálló hagyaték, amelyet lélekkel ápolunk.
Ezt a felelősséget az ideszületett temeriniek életformaként öröklik. Én viszont annak a bizonyítéka vagyok, hogy a jó közösségi példa tanítható és elsajátítható. Életem későbbi szakaszában ugyanis éppoly várakozással készültem a fogadott ünnepre, mint az újsoriak, a telepiek, vagy éppen a vásártériek. Lánykámat is rendszerint beöltöztettem annak ellenére is, hogy őt nem vonzották a népi hagyományok, és a citera helyett szívesebben pengette a gitárt. A népünnepélyen ugyanis ez is helyet kapott. Ahogyan a fotók, termények, festmények, koncertek, horgászat, íjászat és lovaglás is. Egyszóval minden, ami a közösség tagjait érdekelte és éltette.
Így volt ez idén is. Családként látogattuk meg a kiállításokat, és készítettük a bábos műhelymunkához az alapanyagokat. A keddi családi napon ugyanis mi is négyesben vonultunk ki a vásártérre, ahol a Vándor Bábszínház tagjaiként bábokat készítettünk az összesereglett gyerekekkel és szüleikkel. Az elkészített kaszások, lányok, kondások és katonák pedig életre is keltek azon a foglalkozáson, amelyen Saci barátnőm a kisgömböc gyomrából szabadította ki a bábozó gyerkőcöket. Közben pedig Dávid kiegyezett apuval, és a bábos kalandok után az íjászatot is kipróbálta. Emőke viszont késő délután kiélhette a lovak iránti rajongását is.
Este külön élmény volt, amikor az autó ajtajának takarásában öltözött be Dávid népviseletbe. Örömmel csatlakozott a néptáncos és citerás barátaihoz, akikkel már egy hónapja nem találkozott. Összeölelkeztek, kezet ráztak, és tánclépésekkel köszöntek egymásnak. Megmagyarázhatatlan kötelék érződött köztük is: akkor is körbe álltak, amikor az emelvényen egy másik csoport szerepelt. A citeramuzsikára éppúgy táncoltak a színpad előtt, mint az idősebbek tamburazenéjére vagy az ifjú vonósok muzsikájára. Egyként dobbant a színpad is a több mint negyven láb alatt, amikor a Recefice tánccsoport birtokba vette a deszkákat. Büszkén hallgattam a fiam kezében megszólaló, féltve őrzött citerámat is: a kincsként őrzött hangszer huszonpár év után ismét zengett Szent Illés ünnepén.
Másnap pedig apa ünneplőt húzott, anya és lánya hímzett blúzba bújt, Dávid pedig újra magára kötözte a bőgatyát. És elindult a menet az új kenyérrel a templom felé. Negyven fokban, lovak által megjelölt úton. Mert ide tartozunk. Öröklött erővel ragaszkodunk az elsajátított értékekhez, melyek évszázadok óta éltetik a közösségünket. Az pedig ugyanezzel az erővel éltet bennünket.
