Az alább olvasható szoptatással kapcsolatos információk mind a saját tapasztalatom tükrözik. Megegyezhetnek, de nem egyenértékűek egy szoptatási tanácsadó vagy orvos által javasolt lépésekkel. Megfelelő tanácsadás mellett azonban bátorítok minden anyukát saját megérzésének követésére.
Azt gondolnánk, hogy a szoptatás azon dolgok közé tartozik, melyhez nem szükséges semmiféle előtudás. Hiszen utódaink táplálása valami olyan természetes és ösztönös képesség, melyhez nem kell útmutatás. Habár a szoptatással kapcsolatos tapasztalataimról már volt szó, a felmerülő problémák elhárításáról nem beszéltem. Ezúttal tehát sorra veszem a szoptatás kapcsán adódott nehézségeinket, s elmondom azt is, hogyan sikerült felülkerekednem rajtuk.
Igény szerint vagy sem, mikor, meddig, milyen gyakran szoptassunk?
Ez a kérdés talán nem nevezhető akadálynak, problémának, abban azonban biztos vagyok, hogy a legtöbb újdonsült anyukának egyáltalán nincs rá egyértelmű válasz a fejében. Belgiumban a kórházban a háromóránkénti szoptatást javasolják a friss anyukáknak. Ez azt jelenti, hogy az újszülöttet háromóránként, legfeljebb nég óránként meg kell szoptatni. Ilyenkor azért tolódhat ki a két szoptatás között eltelt idő, mert a legtöbb baba születése utáni első egy-két napban viszonylag sokat és hosszabb intervallumokban alszik, így pihenve ki a megszületés fáradalmait. A háromórás módszer esetében a szoptatás kizárólagos célja a táplálás. Egy-egy szoptatásnak minimum 10, de inkább15 percesnek kell lennie, de ha tovább tart, az még jobb. Azóta tudom, hogy az igény szerinti szoptatás (továbbiakban ISzSz) párti szoptatási tanácsadók és anyák szerint ez az irányelv elavult. Ők azt vallják, hogy a szoptatás több, mint táplálás. A szoptatás különös kapcsolatot teremt az anya és a baba között. Amellett, hogy táplálékforrás, a szoptatás a baba számára biztonságot nyújt, tulajdonképpen az anyai testre kapcsolódva úgy tapasztalhatja meg a világot maga körül (hangokat, fényeket, árnyékokat, hideget, meleget), hogy közben érzi, anya ott van, közel van, nincs mitől tartani.
Azt követően, hogy megtapasztaltam, fizikailag mennyire fárasztó a háromóránkénti szoptatás, az ISzSz gondolata egyáltalán nem volt csábító. Ráadásul minél többet olvastam róla, annál inkább úgy tűnt, hogy a legtöbb helyen az ISzSz egyenlő azzal, hogy minden egyes panaszszóra, sírásra mellre helyezzük a babát a következő indokok egyikével érvelve: lehet éppen nem éhes, de közelségre van szüksége, vagy csak kapcsolódni akar, vagy érezni akarja, hogy szeretjük, vagy szimplán csak cumiként használja a mellet (komfort szopizás). Emellett pedig úgy éreztem, hogy az anyaság terén most az ISzSz a követendő példa – újabb felesleges nyomás a szülők vállán, egy újabb pont a tökéletes anya listán, amit teljesíteni kell, különben maradinak bélyegeznek bennünket.
Személy szerint úgy vélem, ezt az ISzSz elvet követve, előfordulhat, hogy hatalmas képzavar alakul ki az anyában a baba igényeit tekintve. Előfordulhat, hogy anyaként fogalmam sem lesz, mikor mire van szüksége a gyermekemnek, mert minden felmerülő problémájára mellre helyezem. S lássuk be, az első hetekben amúgy is hatalmas a káosz a baba-mama telepátiát illetően... A baba szemszögéből nézve is problémás a dolog – egy idő után azt hiheti, mindenre a cici a megoldás. Pedig hát a közelséget, a törődést kifejezhetjük öleléssel, ringatással, bőrkontaktussal is – arról nem is beszélve, hogy ha csak a szoptatást részesítjük előnyben, mint ezen tapasztalások médiuma, akkor az apukáknak igen kevés mozgásteret adunk a kötődés kialakításában. Arról nem is beszélve, hogy például vérző, sebes mellbimbókkal nem kellemes egész áldott nap szoptatni, és úgy hiszem, vannak azok a helyzetek, amikor nem is érdemes erőltetni. Senki se keseredjen el tehát, ha úgy érzi, számára nem működik a cici, mint cumirendszer. Nincs vele egyedül, s nem lesz rossz anya azért, mert nem szoptat igény szerint.
Ezen a ponton tisztáznom kell, hogy egyáltalán nem ítélem el az ISzSz módszert, és tudatában vagyok annak, hogy vannak babák és anyák, akiknek más egyszerűen nem is működik. Ugyanakkor nem látom értelmét a háromórás módszer démonizálásának sem. Nekem hatalmas segítség volt a háromórás rendszer. Pontosan tudtam, mikor, mire van szüksége a babámnak. Tudtam, hogy ha felébred, éhes lesz, mert utoljára nagyjából három órája evett. Tudtam, hogy enni fog, mert éhes. Tudtam, hogy ha fél óra szopizás után sírni kezd, akkor biztos nem az a baja, hogy megint éhes. Tudtam, hogy egy bizonyos idő után ismét elfárad majd, elalszik, s mikor ébred, ismét éhes lesz – mert két szoptatás között eltelt az a három óra. S honnan tudtam, hogy eleget evett-e? Először is megfigyeltem, ha nagyjából 15–20 percet töltött aktív szopizással (tehát hallottam, hogy nyeli is a tejet, nem pusztán cumizik), akkor sejtettem, hogy lassan jól fog lakni. Valójában azonban más jelekből is megállapítható, mikor éhes egy baba. A korai időszakban van egy a baba jóllakottságának megállapítását segítő megbízható módszer. Az éhes baba, amellett, hogy sír, más módon is jelzi, ha éhes, például megfigyelhetjük, hogy kezei ökölbe vannak szorítva, esetleg a szájához emeli azokat, beindul nála az úgynevezett kereső reflex, keresi a mellet. A jóllakott baba, ha nem is alszik el evés után a mellen, mindenképpen ellazul, nyugodt, elégedett, kezei lazák, akár egész testében elernyed. Ha tehát tudtam, hogy az adott szoptatás alatt eleget evett, és esetleg fél óra múlva sírni kezdett, akkor nem tettem ismét mellre, mert feltételeztem nem az éhség a nyűgösség oka.
Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy csak három óra elteltével és sem előbb, sem később nem kapott enni szerencsétlen gyerekem. Előfordult, hogy előbb kért enni, de az is, hogy több mint három óra múlva éhezett meg. És számomra éppen ezt jelenti igény szerint szoptatni – igény szerint egy stabil napirenden belül, úgy, hogy az megfelel nekem is, és a babámnak is. Ugyanakkor továbbra is azt gondolom, hogy a háromórás rendszer jó kiindulópont lehet egy kezdő anyukának, amit azután vagy megtart, vagy a babája igényeihez alakítja.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
