Eljött a várva várt július, ugyanis erre a hónapra foglaltuk le isztriai szállásunkat még januárban. A gyerkőcök az utolsó héten már nagyon izgatottak voltak, mindent elkészítettek, és várták az indulást a tengerre. Az utunk szép volt, nem volt túl meleg, hat óra körül indultunk, és délután egy órakor a hegyek mögül előbújt a nagy kékség. Lepakoltunk, aztán irány a tenger, még aznap megmártóztunk. Rabac nagyon szép kis üdülőhely, nincs túlzsúfolva, a part csipkézett, tele van kis strandokkal, a víz kristálytiszta és kellemes. Sok rémtörténetet hallottunk az indulásunk előtt, hogy milyen drága Horvátország, meg majd hideg lesz a víz stb. Ezekből természetesen semmi sem igaz, egy gombóc fagyi egy euró volt, egy országosan is híres labini pizzériában pedig 11–13 euró az olasz ételkülönlegesség, de az olyan, hogy utána mind a tíz ujját megnyalja az ember.
Az apartmanunknak gyönyörű, tengerre néző terasza volt, itt reggeliztünk és vacsoráztunk mindig, az öböl mögött emelkedő hegyen pedig látható volt Labin templomtornya. Nem lehetett betelni a kilátásból és a fenyő meg a leander illatától.
Minden reggel lesuhantunk a partra, aztán néhány fekvőpárnát a strandon terítettünk szét, néhányat meg a strand fölött húzódó fenyőerdő hűvösében, így aki megunta a napozást, fönt hűsölhetett. A gyerekek majdnem folyamatosan a vízben voltak, Előd állandóan búvárkodott, a sziklák zugait bújta, rákokat, halakat, polipokat figyelt. Ez meg is látszott rajta, mert csak a hátát lehetett látni ahogyan lebeg a tenger felszínén, így az a része lebarnult, ha megfordult, akkor meg olyan volt, mintha ki sem ment volna a szobából. De őt nem érdekli a napozás, mikor elege lett a búvárkodásból, a hűvösbe vonult. A két kicsi viszont egész nap pancsolt, labdáztunk, vízi teniszeztünk, lükéskedtünk.
Aztán egy esti séta közben, mialatt nézegettük a kikötőben a különféle jachtokat és bárkákat, észrevettünk egy kalózbárkát, amely előtt egy nagy plakáton kirándulást hirdettek Cres szigetére. Gondoltunk egyet, és kettő lett belőle. A tulaj ott ült a bárkán, Gianni kedvesen fogadott bennünket, elmesélte, hogy ebédet is kapunk, rostélyon sütik a halat, de lehet tarját is kérni. Próbáltam alkudozni, mondom vannak gyerekek, kettőre akart kedvezményt adni, de aztán három lett belőle. Harmadnapra indultunk a tengeri útra, a fából készült kalózbárka nagyon menő volt, az emeleten, a hajó orrán kalózszobor állt, az árbócon kalózzászló lobogott. Első megállónk Cres szigete közelében volt a nyílt tengeren, úgy látszik ezt a részt nagyon szeretik a delfinek, itt mindenki megcsodálhatta őket, ugráltak ki a vízből, játszottak egymással. Aztán megálltunk Cres szigetén egy sziklás öbölnél, a víz nagyon mély és tiszta volt, tele volt különféle halakkal, innen kiúsztunk a sziklákhoz, majd egy idegenvezetővel beúsztunk egy cseppkőbarlangba. Gyönyörű volt. Ezt követően Cres városába vettük az irányt, ahol sétáltunk egy órát, majd várt bennünket az ebéd a bárkán. Nagyon finom volt a hal, a maradékkal a visszaúton a gyerekek a sirályokat etették. Kísérték a hajónkat, közben olyan közel repültek, hogy a gyerekek kezéből kapdosták ki a fincsi falatokat. Ritka szép élmény volt a hajókirándulás.
Az elkövetkező napokban jártunk még többször Labinban, eljutottunk Pulára is, ahol a központot, a várat és az arénát is megnéztük. Csodás kis kiruccanás volt, a gyerkőcök tele vannak friss, sós élményekkel, és hát nekünk Csillával sem ártott az adriai klíma.
