Az idén engem is olyan váratlanul ért a tanév kezdete, mint általában a hókotrókat az első hó. A nyár folyamán szinte egyetlen szabad hétvégénk sem volt: táborokba és fesztiválokra hurcolásztuk a gyerekeinket, miközben egymás után sorakoztak a meghívók a szülinapokra és családi ünnepélyekre is. Bőven jutott program az augusztusi nyaralásunk utánra is, így már csak az utolsó napokban érkeztünk bevásárolni. Azt sem tervezetten…
A hónap utolsó hétfőjén sikerült délután ötre hazaérnem a munkából, és csodák csodájára a férjem, lányom és fiam is otthon volt. Kaptam az alkalmon és bejelentettem: no, most megyünk, vagy soha! Dávidnak este hétre táncpróbára kellett mennie, így nem volt vesztegetni való időnk. A legnagyobb kérdést a táska jelentette, de bíztam abban, hogy fiam hű marad magához. Nála ugyanis két forgatókönyv létezik a vásárlásnál. Az első az, hogy belép az üzletbe, körbenéz, és azt mondja, hogy mehetünk. A másik pedig az, hogy rámutat valamire, és azt mondja, neki az kell. És a kocka el van vetve. Nos, ez alkalommal az utóbbi történt: már az első papírkereskedésben megtalálta az „ő” táskáját. Azért rábeszéltem, hogy ott is nézzünk körül, ahol a füzeteket terveztük beszerezni. Nem szívesen, de hallgatott rám. Mert sietett táncpróbára. Hisz onnan késni nem szabad. És nem az oktató szigora miatt. Dávid az, akinek a néptáncpróbák kihagyhatatlanok…
A motiváció tehát adott volt ahhoz, hogy a tanszerek vásárlása ne húzódjon el. Soha sem sikerült még ilyen jól együttműködnünk: az idők folyamán megtanultam, hogy ne szóljak bele a fedőlap kinézetébe, a vonalzó színébe, és a blokktartó mintájáról se vitatkozzak. Így amikor a jól ismert eladó intett, hogy hova pakolásszuk a kiválasztott füzeteket, ahelyett hogy közelebb álltam volna, egy lépést hátráltam. Először Dávid állt elém: ismertettem a füzet fajtáját (kicsi vagy nagy formátumú, kockás vagy vonalas, margós vagy anélküli stb.), az eladó rábökött a megfelelő halomra, Dávid pedig kiválasztott onnan annyit, ahányat mondtam neki. Mire végeztünk, Emőke is a halomra pakolta a kiválasztott irkáit. Végzős középiskolásként már inkább a minőségre helyezi a hangsúlyt, és az érettségire, illetve a felvételi felkészítőkre kemény fedeleset vett, az új szaktantárgyaira viszont vastagabb nagy formátumú vonalasat. Igazából nála már rám csak a fizetésnél van szükség, a többit ő intézi. Pár ceruzát és kiemelő filctollat még kért az eladótól, és befejezte a vásárlást. Dávid viszont tájékoztatott, hogy itt nem tetszik neki egy táska sem. És egyébként is menne már, mert kezdődik a táncpróba…
Gyorsan megegyeztünk hát a blokktartóban és a tolltartóban, s már el is viharzott. Magam maradtam a temperák, borítók, színes és grafitceruzák, illetve körzők és vonalzók világában. Ezekből már én is választhattam, miközben lassan összeadódott az áruk is. Majd hatezer dinárra rúgott a számla… Még jó, hogy a tankönyveket már korábban rendeztem: azok ugyanis az idén több mint tízezer dinárba kerültek – morfondíroztam magamban. Majd további négyezret adtam ki, amikor visszamentem az első boltba a táskáért. Itt leadtuk azokat a szakkönyveket, amelyeket Emőkének kellett fénymásolni. Kiszámolták, hogy valamivel több mint kétezer dinárba kerül majd. Közben eszünkbe jutott, hogy a diákotthonba is be kellene vásárolni. Emőke visszaköltözéséhez ugyanis szükség van tisztálkodási- és tisztítószerekre, némi kínai levesre, kávéra, teára… És további három ezresre, hogy ezt kifizessem. Meg még a kollégium havi számláját is tisztáznom kell, ami újabb tízezer dinár. Az autó csomagtartójánál egy halk sóhajjal nyugtáztam, hogy csak aznap este tizenötezer dinárt költöttünk az iskolakezdésre... Szerencsére nem érkeztem komolyabban belegondolni a költekezésbe, mert a férjem szólt, hogy itt az ideje elmenni Dávidért. Hisz lassan vége a próbának.
Egyébként azért tartottak próbát, hogy az elsősök fogadását ünnepélyesebbé tegye a Recefice tánccsoport. Két nap múlva, augusztus utolsó szerdáján délután ötkor pedig már az iskola tornatermében álltunk. Aznap sikerült Rolinak is időben hazaérnie, és a lányom is szerette volna megnézni az öccsét. Hisz tanév közben a hétköznapjait a topolyai diákotthonban tölti, így kevés olyan alkalom van, amikor el tud jönni Dávid fellépéseire. Az elsősök fogadásán azonban együtt nézhettük, ahogyan a Receficések mosolygó arccal várakoznak a fellépésre, miközben egymás szavába vágva mesélik a nyári élményeiket. Távolról szemléltük, hogy mindenki kíváncsi mindenkire, kérdezgetik egymást, közben néha beszólogatnak, nevetgélnek. Az örömhangok azonban szempillantás alatt elnémultak, amikor a műsorvezető kislány köszöntötte az elsősöket…
A néptáncosok egyként dobbantottak a Csodasarok átadásán is (Fotó: Ótos András)
Valóban hihetetlen ez a csapat – állapítottuk meg a lányommal, aki hozzátette: nem csoda, hogy Dávid ennyire szeret járni néptáncra. Büszkén néztük végig az egyedi koreográfiát is, amelyet csupán két próba alatt sikerült csaknem arra a szintre összekovácsolni, amit tavasszal a vetélkedőkön és fesztiválokon nyújtottak a gyerekek. Mert a Recefice éppoly kiváló a színpadon, mint mögötte. Rendszeresen ezüst és arany minősítésekkel térnek haza a néptáncos találkozókról, de a gyerekek szívesen járnak táncházakba és foglalkozásokra is. A lényeg, hogy együtt legyenek, közösen alkossanak, miközben megosztják egymással a napi gondjaikat és örömeiket is. Ezek egy kiváló csapat ismérvei. Csak maradjanak együtt sokáig – fogalmazom meg magamban a kívánságot.
Remélem, az idén is folytatják a sikereket: táncban és barátkozásban is. Mindenesetre a biztató kezdet adott a folytatáshoz, hisz másnap már a Csodasarok átadásán csapóztak a fiúk, csujogattak a lányok. A temerini Szent Rozália plébániatemplom búcsújára a papjaink hívták meg a csoportot, hogy az ünnepi misét követően táncukkal Isten háza előtt kezdődjék a búcsú világi ünneplése. Ahogyan régen is, amikor még a templom körül gyülekezett a közösség. Ünnepelni. Beszélgetni. Táncolni…
…és begyógyítani az ínséges idők aggodalmát. Mert a Receficének ez is sikerül. Mosolyogva mosolyogtatni. Csujogatva nevettetni, játszva összetartani. Tanulva táncolni, táncolva tanulni.
Ezért megéri minden szülői terhet felvállalni.
Nyitókép: A Recefice az elsősök fogadásán
