Mindig is fotózni akartam

Ótos Annabella tehetségét pár évvel ezelőtt ismerhették meg a vajdaságiak. Akkor a fiatal hölgy az amerikai tartózkodása alatt készült fotóival aratott nagy sikert. Annabella azóta befejezte egyetemi tanulmányait, és továbbra is a fotózás és az ezzel járó pörgős élet szerelmese. Az idén ő vehette át az Újvidéki Magyar Kiválóság Díjat, melyet azért alapítottak, hogy felhívják a figyelmet arra, a székvárosban olyan tehetségek is vannak, akikre mindannyian büszkék lehetünk. Annabellát a díjról és jelenlegi tevékenységeiről kérdeztük.

– Nagyon váratlanul ért a díj. Amikor közölték velem, hogy az idén én kapom meg ezt a neves elismerést, épp a nagymamámnál voltam. Szinte sokkot kaptam, mikor felhívtak, és közölték velem az örömhírt. Teljesen ledöbbentem, nem is tudtam mit mondani, csak azt, hogy nagyon örülök neki. Első dolgom volt felhívni a szüleimet. Velük közöltem elsőként az akkor még felfoghatatlan hírt. El sem akartuk hinni, hogy ennyi munka után kifizetődik az eddigi törekvésem. Még mindig nem tudom megfogalmazni, mit érzek. Nagyon váratlanul jött, de szerintem ez egy hatalmas ugródeszka lesz a jövőmre nézve. Rengeteg ember hallott róla, nagyon sokan megkerestek, gratuláltak. Számomra is bebizonyosodott, hogy csak csinálni kell, és a befektetett munka meghozza gyümölcsét.

Amerikából, a Work and Travel programról visszatérve volt az első kiállításod, amely nagy sikert aratott. Azóta merre halad az életed és a karriered? Mivel foglalkozol most?

– Tavaly befejeztem a Művészeti Akadémián a Kamera szakot. Szüleimmel közösen nyitottunk egy céget, ott dolgozom, mint szabadúszó, valamint egy marketingcégben, egyedüli fotósként. Ez egy kisebb cég, viszont egész Újvidékre nézve hatalmas projekteket valósítunk meg. Olyan nagy vállalatokkal és szervezetekkel dolgozunk együtt, mint a Rapid Invest vagy a Cosmoland. Ezeket a cégeket fedem le reklámképekkel és videókkal. Általában egyéves szerződést kötünk a vállalatokkal, és én minden hónapban elkészítem a reklámfotókat, illetve videoanyagokat. Valójában az internetre, az Instagramra, Google-re készítek anyagot marketing céljából. Engem nagyon motivál ez az egész, mert naponta más emberekkel ismerkedhetek meg, máshova megyek, ezáltal pedig építem a kapcsolatrendszerem is, és rengeteg tapasztalatot szerzek. Nem unalmas egy nap sem, ami egy hatalmas plusz számomra, hiszen egyébként is egy pörgős ember vagyok. Úgy érzem, ebben a munkában megtaláltam önmagam. A munka mellett pedig előadásokat, workshopokat tartok, amit szintén nagyon élvezek, mert átadhatom a tudásom másoknak is.

A marketing világában mi az, ami most népszerű?

– Érdekes, hogy többet nem vízszintesen filmezünk, hanem megfordítjuk a kamerát, mintha telefonon filmeznénk, azért, hogy az Instagramra megfelelő formátumú legyen. Emlékszem, gyerekkoromban néztem a hirdetőtáblákon lévő nagy reklámfotókat, amelyek azóta a telefon képernyőjének a nagyságára csökkentek el. Változik a trend, naponta változik az algoritmus, hogy mit néznek, mit nem, amiket követni kell. Állandóan kísérni kell, mi a népszerű, de ez érdekes, mert – mint ahogy mondtam is – nincs két egyforma napom. A videók terén most a rövid, minél gyorsabb felvételek a népszerűek, melynek a lényege, hogy minél rövidebb időn belül, minél több részletet megmutassunk. Sok információ ragad meg így az emberben. Nem jegyez meg azonnal mindent, de újranézi, és megmarad az emlékezetében, így tudom leginkább eladni azt, amit reklámozunk.

Te honnan inspirálódsz, szabad kezet kapsz a megbízóidtól?

– Az én nézőpontom szerint csinálhatok mindent. Szerencsére megbíznak bennem, tudják, hogyan fotózom, ezért rám bíznak mindent. Ez egyrészt jó, másrészt viszont önmagamat kell motiválnom, hogy mindig újat tudjak mutatni. A legnagyobb kihívás, hogy megfogjam az ember figyelmét. Mindenki azért tölti fel a képeket a közösségi oldalakra, hogy lássák az emberek. Az információ sokaságában valamivel ki kell tűnnöd, hogy a fotód vagy a videód megragadja az emberek figyelmét, hiszen azért fizetnek.

Hogyan fogsz hozzá az adott munkákhoz?

– Amikor kapok egy feladatot, akkor egy pár nappal előtte bújom az internetet, a különböző oldalakat, és ötleteket merítek. Átgondolom és eltervezem az egész fotózást. Ha divatfotózást csinálok, akkor többnyire én keresem a helyszíneket is. Csinálok egy mood boardot (hangulat- vagy stílustáblát). Különböző témájú képeket rakok össze egy papírlapra, aminek a segítségével eldöntöm, hogy milyen módon fogom megközelíteni az adott témakört. Körülbelül úgy néz ki, mint amikor a dizájnerek papírra vetik az ötleteiket, lerajzolják a ruha stílusát, mellérakják az anyagokat, felmérik, melyik illene hozzá leginkább, kulcsszavakat írnak mellé stb.

Az Ótos családban te vagy a harmadik nemzedék, aki a fotózás művészetével foglalkozik.

– Igen, nagyapám is fotós volt, és édesapám is az. A fotózásra sosem tekintettem munkaként, mivel ilyen családban nőttem fel. Lehet, hogy azért sem tudok teljes mértékben örülni a díjnak, mert sokan azt hiszik, hogy a szüleim által kaphattam meg. A célom, hogy bebizonyítsam, saját munkámért kapom az elismeréseket. Igaz, az Ótos vezetéknév végigkíséri az utamat. A szüleim adtak egy löketet, megszerettették velem a fotózást, megadtak egy jó alapot, de be szeretném bizonyítani, hogy igenis helyt tudok állni magam a nagybetűs életben.

Emlékszel még mikor fogott meg a fotózás?

– Apukám minden lépésemet követte a fényképezőgéppel. Mint egyedüli gyereknek, minden gyerekkori pillanatomat megörökítette, ebben nőttem fel. Viszont sosem gondoltam, hogy egyszer ebből fogom eltartani magamat. A gimnázium befejezése után el kellett döntenem, mit szeretnék. Az Akadémia felé vitt az utam, mivel meg akartam tanulni profi szinten fényképezni. Előtte csak hobbi szinten fényképeztem, főleg utazáskor. Amikor általános iskolában kirándultunk az osztállyal, a kezembe adtak egy fényképezőgépet, én meg lefotóztam mindent, ami elém került. Az ételeket, a szállást, a látnivalókat, majd hazatérve, a képek segítségével elmeséltem a szüleimnek az utazást. Talán így jött az egész fotózás. Élveztem, hogy megörökíthettem az érdekes pillanatokat, tájakat és az embereket, leginkább azért, mert akkor nem voltak okostelefonok, amivel felhívhattam volna a szüleimet, és bemutathattam volna nekik mindent, ami körülvett. Aztán a divatfotózás felé húzott a szívem. Emlékszem, hogy kicsiként állandóan néztem a televízióban a kifutón sétáló modelleket. Különlegesnek találtam az emberek egyedi arcvonásait, mozdulatait, a pompás ruhák sokaságát. Az egésznek a varázsa abban rejlik, hogy milyen szögből, milyen megvilágítással és milyen kommunikáció segítségével alkotod meg azt a képet, ami eladja a ruhát és a modellt is. A karrierem is úgy kezdődött, hogy a Filmski Front elnevezésű filmfesztiválon fényképészként önkénteskedtem. Ott megismertem egy lányt, aki a Serbia Fashion Week-en fotózott. Általa bekerültem abba a világba is, és egy divathetet végigfotóztam. Nagy álmom volt, hogy megtapasztalhassam azt a világot is, és elég fiatalon sikerült kipipálnom. Ezután már egymás után történtek a dolgok, elég ismeretséget szereztem ahhoz, hogy az újvidéki éjszakai élet fotósaként folytassam fiatal felnőtt éveimet, majd az Akadémia befejeztével rátértem a komolyabb munkákra, lezárva ezzel a korábbi fotózási korszakom.

Milyen terveid vannak a közeljövőre, illetve a távolabbi jövőre nézve?

– Szeretnék elköltözni a szülői házból, hogy meglegyen az a kis magánszférám, ahol tudok alkotni. Nem azért, hogy elszökjek a szüleimtől, hanem szeretném megtapasztalni, milyen egyedül élni és önállósulni. Nagyon vágyom egy saját stúdióra. Egy olyan stúdiót szeretnék nyitni Újvidéken, amelyet sokan felkeresnek majd, ez a gyerekkori álmom, most erre gyűjtök. Ha minden a terveim szerint alakul, akkor nem is olyan sokára megvalósulnak ezek az álmok is.