Nagyban zajlik az élet így októberben is, mikor az ember azt várná, hogy alacsonyabb fokozatra lehet váltani az iskolakezdés körüli teendők után. Miután lezavartuk az összes szülői értekezletet, jöhettek a különféle foglalkozásokhoz, sportokhoz fűződő szervezések. Márkinak a zeneiskolában bejelentették, hogy több koncertet is terveznek, a legközelebbi már itt is van, a fellépéshez illő pantalló, ing, cipő viszont nincs. A gardróbban, ami volt is, már rég kicsi, mert úgy nő, mint a májusi eső után a fű, nagy gyerök lett belőle, és még csak most kezdi igazából a növést. Márki különben most már nem kis negyedikes, hanem „nagy” ötödikes lett, új osztályba került, és nagyon meg van elégedve az osztálytársakkal, az osztályfőnökkel és a tanárokkal is. Kicsit bele kell még zökkenni a felsős szigorba, na meg nem szabad otthon felejteni a sulis dolgokat, de menni fog ez.
Katával hasonló az ábra, írtak egy meglepi tesztet matekból, és az egész osztály bebúgerezett, aztán jöhettek a javítások. A kis-nagylány úgy döntött, egy időre megelégelte a festést, most egy kicsit színészkedéssel foglalkozna a suli mellett, így hát beírattuk az Újvidéki Színház Diákszínpadára, ez volt a kívánsága. Ez azonban úgy kezdődött, hogy az első próbára nem is tudtunk elmenni, hiszen hivatalosak voltunk egy ebédre Budán, a testvérem fia, Bence ugyanis 18 éves lett, amit egy hangulatos étteremben ünnepeltünk meg. Előd lassan követi Bencét, ugyanis ő majd márciusban lesz egyik napról a másikra „felnőtt”. Mondta nekem többször még kisebb volt, hogy alig várja, mert akkor majd azt csinál, amit akar. Jókat mosolyogtam rajta akkor, de elröppent az idő, és lassan bizony elérkezik ennek is az ideje. Hogy mennyire csinál azt, amit akar, azt még majd meglátjuk, persze.
A budapesti hétvégi kiruccanás nagyon szépre sikeredett, és ez részben egy jó telefonapplikációnak köszönhető, amely nagyon pontosan kimutatja, hogy a határátkelőkön mennyit kell várakozni. Az autópályán haladtunk, Röszkénél, ahogy jelezte is a hasznos kis program, csak négy személygépkocsi volt előttünk, így átsurrantunk gyorsan. Amint átértünk a határon, a gyerkőcök megjegyezték, hogy milyen sok az erdő Magyarországon, miért nem ültetnek nálunk is fákat, kérdezték. Mondtam, nálunk inkább az erdők kivágásával foglalkoznak, de azt nagyon jól csinálják, ha így haladnak, akkor egy-két évtized múlva csak mutatóban lesz erdő még a Fruška gorán is. Megreggeliztünk az inárcsi pihenőhely benzinkútján, és seperc idő alatt már ott is voltunk Pesten, majd az Árpád hídon át eljutottunk Budára. Testvéremnél volt a gyülekező, majd felautóztunk a budai hegyekbe, ahol sok fincsiség várt bennünket. Kata megkóstolta a tatár bifszteket, és nagyon bejött neki, mint ahogyan a többi finomság is. Befejezésül legurultunk újra testvéremhez, ahol madártejtortával zártuk a napot. Gyorsan elröppent az idő Budán, másnap reggeli után már indultunk is vissza, de addig nem mehettünk el, amíg a testvérem nem csomagolt egy kis tortát. Hazafelé újra az applikációra hallgattunk, ezúttal Horgos 2 határátkelőt ajánlotta, ahol egy autó volt előttünk, a várakozás pedig 3 perc volt. Ezt is jól megúsztuk, így kora délután már Újvidéken voltunk, és a gyerkőcök kiszellőzött fejjel eshettek neki a tanulásnak.
