G. Erdélyi Hermina színművész Szabadkán született. Az Újvidéki Művészeti Akadémia befejezése után több független színházi csoporttal dolgozott nemcsak szülővárosában, de Újvidéken, Belgrádban, Szegeden, Budapesten és Krakkóban is. A szabadkai Népszínház Magyar Társulatához 1999-ben került, de játszott a szabadkai Gyermekszínházban, a Kosztolányi Dezső Színházban, Urbán András Társulatában, valamint a Zentai Magyar Kamaraszínház előadásaiban is, nem mellesleg filmszerepei is voltak. A harmincéves gazdag pályafutása során, egyedülálló művészi teljesítményéért számos méltatásban részesült. Több alkalommal ismerték el a Kisvárdai Határon Túli Színházak, később a Magyar Színházak Fesztiválján, valamint díjazták anyaszínházában a közönség és a társulat döntése alapján is. 2016-ban Sterija-díjat kapott, 2017-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki. A Múlt hónapban, a délvidéki magyar színjátszás napján, a vajdasági magyar színháztörténet legtekintélyesebb elismerését, a Pataki-gyűrű díjat is megkapta, valamint az Újvidéki Művészeti Akadémia színésznövendékeinek Tízes-díját – az akadémia 10-es termének szőnyegdarabját – is a művésznő vehette át. Emlékezetes szerepeit hosszan lehetne sorolni. G. Erdélyi Hermina a mai napig fáradhatatlanul és alázatosan végzi a munkáját, örömmel fogadja az újabb szerepeket, amelyeket igazi kihívásként él meg. Beszélgetőtársunkat az életútjáról, a régi idők emlékeiről, felejthetetlen szerepeiről és a díjakkal kapcsolatos érzéseiről kérdeztük.
Az idén ön húzhatta az ujjára Pataki László pecsétgyűrűjének másolatát Iglic szerepéért, melyet az azonos című Az Iglic című előadásban formált meg. A produkció felnőtteknek szóló tündérmese, amely egy miénkkel párhuzamos világról szól, amelyet furcsa lények, alakváltók, tündérek és koboldok laknak. Az Iglic is egy ilyen lény, amely különböző alakokat vesz fel (őrangyal, ártó szellem, barát, halálos ellenség), hogy tartozzon végre valakihez. Kísér, kísért és nem vágyik másra, csak szeretetre. Meséljen a próbafolyamatról, a produkcióval összefüggő kihívásokról, emóciókról, az elismerésekről.
– Érdekes folyamat volt megfejteni a sokszínű Iglic céljait, a szöveg gyönyörű nyelvi bravúrjait. Költőileg teljesen átformált monológokat tudok elmondani, amelyek a magyar nyelv gazdagságát minden szempontból megmutatják. Színészileg komoly munka volt mindezt megfogni, megtanulni, értelmileg úgy prezentálni, hogy az a nézőhöz átjusson, hiszen elég sok gondolkodni valót, értelmezést hagy maga után egy-egy ilyen monológ vagy gondolat. Egy rendkívül különleges szerepről és előadásról van szó, amely teljesen más energiákat mozgat meg az emberben. Azok az állomások, amelyek végül eljuttattak a főpróbáig, igen komplexek voltak, de úgy gondolom, sikerült úgy hitelesíteni, hogy az szóljon, közöljön. Hosszú idő után most egy igazi színészi kihívást élhetek meg. Nagy felelősséggel jár, de a legjobb, hogy itt aztán tényleg játszhat az ember. Nekem a legnagyobb díj az, hogy megkaptam az Iglic szerepét. Jó adni és kapni általa, hiszen a nézők ugyanúgy adnak vissza valamit, főleg egy ilyen interaktív előadásban. Valójában minden elismerésemre büszke vagyok, amit eddig az életben, a pályafutásom során szereztem. Boldog vagyok. Nagyon sokat jelent a fiatal generáció méltatása és a Pataki-gyűrű díj is, hiszen ennek köszönhetően szakmai elismerést is kaptam. Pozitív visszacsatolást, amelyre időnként mindannyiunknak nagy szüksége van.
Ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Mikor tudatosult önben, hogy színészi pályára lép? Milyen volt a gyermekkora?
– Nyolcéves lehettem, amikor elkezdtem a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központ, valamint Kovács Frigyes színjátszó csoportjába járni, de szavalóversenyeken is rendszeresen részt vettem. Már gyermekként nagy színházkedvelő voltam, számos kultikus előadást volt szerencsém megtekinteni. Középiskolásként többször is megmérettettem magam a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, és bedolgoztam Urbán András Társulatába is. Már akkoriban minden jel arra utalt, hogy a színpad és a színház felé vezet az utam.
Mi történt az Újvidéki Művészeti Akadémia befejezése után?
– A tanulmányaim alatt és után rövid ideig az Újvidéki Színház, majd a Ljubiša Ristić vezette KPGT (Kazalište, Pozorište, Gledališče, Teatar) tagja voltam. Erre az időszakra mindig szívesen emlékszem vissza. Ezután Belgrádban, Szegeden és Budapesten is voltak alkalomszerű munkáim, illetve próbálkozásaim, de később lehetőséget kaptam arra, hogy elutazhassak egy barátnőmhöz Krakkóba, aki oda járt színházművészeti főiskolára. Kilenc hónapig tartózkodtam Lengyelországban, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Kihívásokkal teli, de mégis gyümölcsöző periódus volt. Ha visszagondolok, életem egyik legszebb időszakaként éltem meg. Fantasztikus előadásokat láthattam, remek emberekkel találkozhattam, ugyanakkor kiváló színészekkel dolgozhattam együtt. A lengyel színházat mindig is nagyra tartottam. Még azelőtt is, hogy megismerhettem volna közelebbről. Nagyon szerettem a krakkói, jó patinás levegőt, második otthonomként tekintettem rá. Amikor azonban ez a korszak is lezárult, hazaköltöztem, és megnyílt előttem egy másik út. Munkalehetőséget kaptam a Népszínházban, majd megismertem a férjemet, megszületett a kislányom, és egy teljesen új élet vette kezdetét.
Melyek voltak azok a szerepek, illetve előadások, amelyek nagyon közel álltak a szívéhez? Milyen emlékeket őriz ezekből az időkről?
– Volt egy évadom, amikor csupa férfi szerepeket játszottam, többször voltam édesanya, de fiatal lány szerepében is kipróbáltam magam, például az Édes Annában, amely főiskolai álmom volt. Arra a kérdésre, hogy melyek voltak a kedvenc szerepeim, nem szeretnék válaszolni, mert hálátlanság lenne bármelyikre vonatkozóan is. Valamelyiket közelebb érzi magához az ember, némelyiket annyira nem. Voltak, amelyek nagyon megmozgattak, de olyanok is, amik nem. Kedvenc előadásaim – a teljesség igénye nélkül – az Indul a bakterház, a Tapasztalt asszony, az Édes Anna és a Kupidó, a jelenlegi favorit pedig Az Iglic.
Mit jelent az ön számára színésznek lenni?
– Időnként áldás, időnként átok. Ehhez a hivatáshoz nagy elszántság szükséges, viszont imádom, amit csinálok. Mindig nagyon vigyázok, hogy amikor dolgozom, az igaz, pontos, emberi legyen. Eléggé alázatos és munkabíró vagyok. Ha kondicionálnak, jól tudok dolgozni, csak legyen mit csinálnom. Nincs rosszabb annál, ha valami nem érint meg úgy, ahogy szeretném. Bevallom, a fellépés előtt a mai napig van bennem esetenként pánikszerű, máskor egy nagyon kellemes izgatottság. Volt már példa arra is, hogy betegen vagy szomorú érzésekkel álltam a pódiumra, de az előadásig valahogy az ember mindig feltornázza magát.
Mit gondol a mai fiatal színésznövendékekről, rendezőkről? Ön sokat foglalkozott a színészpalántákkal, sőt a lánya, Greguss Lilla is erre a pályára lépett.
– Régebben Kálló Béci, Körmöci Petronella és Szőke Attila színitanodáiba, illetve a Népkör MMK ma már 15 éves Fabula Rasa Színjátszó Grundba is besegítettem, amit a férjem, Greguss Zalán és Ralbovszki Csaba alapított. Büszke vagyok, hiszen az akkori generáció több növendéke is ma már a kollégámmá, illetve színházi szakemberré vált. A színjátszó csoportok rendkívül hasznosak, jót tudnak tenni a növendékeknek. Egy közösségben vannak, ahol összekovácsolódhatnak, baráti kapcsolatokat alakíthatnak ki, közben alkotni is tudnak. A fiatal rendezőkkel mindig is öröm volt a közös munka. Tele vannak energiával és számos új és remek ötlettel. Nekem egyébként sosem voltak rendezői ambícióim. Mindig is jobban kiteljesített, amikor külső szemlélőként segíthettem másoknak, ha igényt tartottak rá. A lányom most harmadéves az Újvidéki Művészeti Akadémián. Nagyon boldog vagyok, amiért erre a pályára lépett. Annyira nem is lepődtünk meg, hiszen színész családban nőtt fel, látta és tudja, hogy mivel jár, hogy milyen munkamódszert, hozzáállást követel, és mennyi toleranciát igényel ez a hivatás. Az út rögös, de itt vagyunk, hogy segítsünk neki.
Min dolgozik most? Miben láthatjuk legközelebb? Milyen jövőbeli célok rebegnek a szeme előtt?
– Nagy álmom, hogy utazzak. Szeretném felfedezni Skandináviát, Olaszországot, Finnországot és Írországot. Remélem ez is megvalósul. A Kosztolányi Dezső Színházban még az idén szerepelni fogok a Félelem és reszketés Szabadkán című előadásban, amelynek szövegét a teátrum színésze, Kucsov Borisz írta, és ő is rendezi. Továbbá a színházkedvelők találkozhatnak velem a Nyári Mozi Színházi Közösség Terra Vojvodina című produkcióban is. A jövő évi terveim pedig egyelőre maradjanak még titokban.
Nyitókép: G. Erdélyi Hermina (Molnár Edvárd felvétele)
