Kevés olyan téma van a gyereknevelés kapcsán, ahol a vélemények nem oszlanak meg túlzottan. Feltételezem azonban, mindannyian szeretnénk, ha gyermekeink tisztelettudóak lennének, ezért valószínűleg az olvasók többsége egyetért abban, hogy a köszönés, avagy egymás üdvözlése az alapvető tisztelet megadásának fontos alapköve. Ráadásul a képlet is nagyon egyszerű. Kis közösségekben, faluban, lakóházban mindenkinek, kisebb és nagyobb városokban inkább csak ismerősi körben, hivatalokban, boltokban köszönünk. Legalábbis eddig ez volt a módi, egy jó ideje azonban azt tapasztalom, mint sok más dologban, itt is elérkezett a változás szele. Lévén, hogy mindennapjainkat Brüsszelben éljük, a köszönés nálunk tényleg csak az ismerősi körre, valamint a lakóépületünkön belül élő szomszédokra korlátozódik. Előfordul, hogy a játszótér kapuján belépve köszönünk az ott tartózkodó ismeretleneknek, esetleg alkalmanként az utcán kutyát sétáltató környékbeli néniknek, de ezen kívül tényleg senki mást nem üdvözölünk az utcán. Ehhez képest hatalmas váltás, amikor nyáron vagy ünnepek alkalmával hosszabb, rövidebb időt otthon töltünk falun, a Vajdaságban, ahol illik köszönni az utcán, akkor is, ha esetleg közvetlen közelről nem ismerjük az illetőt, mert előfordulhat, ő ismer bennünket, tudja ki fia-lánya vagyunk. Legalábbis ez volt a meggyőződésem egészen mostanáig.
A beszédes, nyitott és igen barátságos négyévesem számára külön élvezet, hogy otthon nemcsak a nagyszülőkkel és a tágabb családdal lehet nap mint nap elcsacsogni, hanem falusi módra az utcán is szóba lehet elegyedni a szomszéd nénivel vagy éppen bárkivel, aki arra jár. A kötelező köszöntés számára nem feladat – természetesen jön a dolog, szégyenlősség és erőlködés nélkül. Nem volt kérdés, hogy megtanítom arra, otthon igenis köszönünk az utcán mindenkinek. Számomra is ez a természetes, mert ezt tanultam egészen kicsi koromtól. A szüleinken kívül anyai nagyapánk rendszeresen a lelkünkre kötötte, tessék jó hangosan köszönni az utcán iskolába menet, mert őt mindenki ismeri a faluban, s higgyük el, ha nem köszönünk, azt ő előbb fogja tudni, mint hogy mi hazaérnénk órák után. Ehhez tartottam s tartom magam most is, annak ellenére, hogy a nagyapánk hosszú évek óta nincs már köztünk, hogy ezt újra és újra elmondja. A négyévesem számára tehát nem volt kihívás a feladat, sőt inkább boldogsággal tölti el, hogy bárkivel szóba állhat a szülei és nagyszülei kiterjedt ismeretségi körében. A probléma nem abban rejlik, hogy rávegyem az illedelmes üdvözlésre, hanem inkább abban, s ez engem is igazán meglep, hogy a hangosan kiáltott „Sziá”-k és „Jó napot!”-ok gyakran nem találnak viszonzásra.
Történt ugyanis egy nap, hogy a kislányom nagyszülői felügyelet alatt kilépve az utcára, megpillantotta a szomszédot, s ahogy tanítottuk, jó hangosan odaköszönt az éppen az elektromos fűnyíróval manőverező bácsinak. Mondhatnám, hogy csak a fűnyírás miatt nem hallotta az egyébként elég harsány kislányomat, de az az igazság, nem ez az első eset, hogy üdvözlésünket nem viszonozzák, sőt időnként úgy tesznek, mintha meg sem hallanák. A kislányom értetlenül szemlélte a kialakult helyzetet, aztán a nagyapjához fordult, s jó hangosan megjegyezte: „Nahát, ez a bácsi biztos süket! Sosem köszön vissza.” Talán megmosolyogtatja az olvasót a gyermeki logika, elárulom, a bácsi nem süket. És nem is az egyetlen, aki nem köszön vissza. Egyre gyakrabban fordul elő ugyanis, hogy a falubéliek egyszerűen nem köszönnek, keresztül néznek az őket üdvözlő embereken, és ezt magam is tapasztalom, amikor a faluban járva-kelve azt kell megélnem, hogy illedelmes köszönésemet nem viszonozzák az emberek. S nem a fiatalokról beszélek. Legtöbbször idős emberek azok, akik nem köszönnek vissza. Azok az idős emberek, akik egyébként elvárják tőlünk, fiataloktól, hogy köszönjük, viselkedjünk tisztelettudóan, s gyermekeinket is erre neveljük. Azok az idős emberek, akik máskülönben meg is szólják a fiatalságok neveletlenségükért, figyelmetlenségükért. Azok az idős emberek, akik, akár vállalják, akár nem, alappillérei a társadalomnak, amelyben élünk, hiszen az, hogy mit tartunk helyesnek és mit találunk helytelennek, az alapvető értékek, amelyek mentén az életünket alakítjuk, döntéseinket meghozzuk generációról generációra szállnak, még akkor is, ha útközben kissé átalakulnak, formálódnak. És arra, hogy valaki nem viszonozza az én, a gyermekem vagy bárki más üdvözlését, az sem mentség, hogy nem ismerjük egymást. Hiába tanítom a gyermekeimet arra, hogy köszönni igen is illik, sőt kell, ha az emberek nem fognak nekik erre a köszönésre válaszolni, vagy esetleg keresztül is néznek rajtuk. Idővel joggal merülhet majd fel bennük a kérdés, mi értelem egyáltalán a köszönésnek, ha az nem talál viszonzásra. S vajon nem lesz-e igazuk? Szóval kislányomat kissé módosított formában idézve kérdezem én is tisztelettel, süket a bácsi, a néni, aki az utcán némán ballag el a köszönő gyerekek és felnőttek mellett? Ha nem, akkor jusson eszébe, hogy példával, nem szóval tanít az ember, s legyen szíves visszaköszönni.
(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)
