A télies idő hosszú ideig tartotta magát, aztán hirtelen berobbant a tavasz, kirügyeztek, majd gyorsan virágba borultak a fák. Gondoltam, ha szép az idő, könnyen rábeszélem majd a gyerkőcöket a kirándulásra, de nem így történt. A két fiú nyúlós kedvében volt, Márkit és Elődöt a madarak csicsergése nem nagyon hozta lázba, ki sem jöttek az ágyból, csak a mobiljukat nyomkodták ezerrel.
No, nem baj, gondoltam, nem fogok könyörögni, mivel Katának volt kedve feljönni a hegyekbe, beugrottunk mi ketten az autóba, és seperc alatt fent voltunk a Fruškán. A szokásosnál több madarat láttunk, hollóval mondjuk ritkán találkozunk, de ezúttal egy termetes példányhoz volt szerencsénk, felettünk károgott, és velünk tartott egy ideig. Később sasok kísérték utunkat, majd egy napsütötte hegyoldalnál megálltunk, mert „hívott a természet”. Kata ekkor vett észre egy kis, alig kitaposott utat, ami a sziklákon vezetett fel a meredek hegyoldalon, egy olyan ösvénynek látszott, amerre nagyon kevesen járnak. Egy régebbi hegymászáskor megmutattam neki a kőtörőt, amely a popovicai kilátó alatt van, és elmeséltem neki, hogy tízévesen felmásztam rá, ami valóban nagyon veszélyes volt, de akkor nem féltem, annak ellenére, hogy meredek és magas sziklafalról van szó. Ez neki akkor megtetszett, és most úgy látta, elérkezett a pillanat, hogy ő is kipróbálja. Mondtam, erre nem lesz könnyű, de annál izgalmasabb lehet. Megmutattam, hogyan kell a sziklán mászni, majd lassan megindultunk felfelé. A nagylánynak úgy megtetszett, hogy alig tudtam tartani vele a tempót. Egy idő után egy csodás hegygerincre értünk, amely telis-tele volt illatos ibolyával és fürtös gyöngyikével. A bennünket kísérő sas most üdvözölt bennünket, felettünk körözött vijjogva, és innen fentről megfigyelhettük a másik hegyvonulat felett őrködő hollókomát is. Látszott, hogy itt érintetlen a természet, és az ősgyep is csodás volt, a hegyoldal árnyékos oldala viszont fehérlett a hóvirágoktól. Találtunk két napsütötte sziklát, és pihentünk egyet, élveztük a kilátást meg a banánt, ami eddig a hátizsákban lapult a teás termosszal együtt. A lazítás után visszaindultunk, én tudtam, hogy a sziklákon lefelé nehezebb haladni mint felfelé, de Katának halvány gőze sem volt, ezért lassan elmagyaráztam neki, és közben reméltem, nem megy el a kedve. Szerencsére sikerrel jártam, hiszen ugyanolyan elánnal mászott lefelé, mint felfelé.
Amint leértünk a sziklákról, mindketten elkezdtünk tüsszögni, a nagy virágzás megtette a magáét, ugyanis mindketten allergiásak vagyunk a pollenre, csak egy ideig elmaradt a reakció a virágporra. Visszhangzott az erdő a tüsszögésünktől, gyorsan lesurrantunk a virágzó somok között az autóig, ilyenkor a legjobb bevonulni a szobába, hogy lenyugodjon a szervezet a magas pollenkoncentrációtól. A két pasit ugyanott találtuk, mint amikor elmentünk, az ágyukban „lazultak”, miközben csipogtak a mobilok, kegyetlenül. Mondtam nekik, hogy ilyen szép időben igazán kimozdulhatnának egy kicsit, mire azt válaszolták, ők majd később elmennek bringázni vagy sétálni… vagy nem.
