A vendégmarasztaló Baracska

Van egy olyan sejtésem, hogy emlegetni fogjuk még jó néhányszor ezt a nyarat. Három hónapig „élvezhettük” ugyanis a vajdasági kánikula bódítását. Az idén nem jutottunk el nyaralni sem, hisz ideje volt felújítani a lakterünket. A méretes családi házunk meszeléséhez hónapokkal ezelőtt elkezdtünk készülődni, remélve, hogy az augusztus végére időzített szabadságunkból bár pár napot pihenéssel tölthetünk. Sajnos a munkálatok elhúzódtak, így le kellett mondanunk fürdőzős ábrándjainkról.

Egy gyönyörű hétvégénk azért akadt a nyár folyamán. A lányom párjának családjában házassági évfordulót és szülinapokat ünnepeltek. A helyszín a Baracska partján levő bungalójuk volt. Így nevezik ugyanis a bezdániak a Duna leágazásainak töltésére épített családi hétvégi házakat. A sűrű lombok alatt sorakozó kis építmények valóban különlegesek. Cölöpházhangulatuk van: a földszinten rendszerint alacsony tárolók és garázs kap helyet, ami fölé impozáns lakteret és teraszokat építenek a tulajdonosok.

– Az áradások miatt – magyarázta Hajni, aki az érkezésünket követően azonnal egy sétára hívott meg bennünket. A bungalóhoz visszakanyarodva meg is mutatta a Duna legutóbbi terjeszkedésének hagyatékát. Az alsó szint falain már elhalványodott annak az iszaptengernek a nyoma, amit tavasszal a folyó maga után hagyott.

– Képzelem, mit jelentett eltakarítani a hordalékot – állapítom meg, miközben már a bográcsok körül serénykedő Sanyi mellé telepszünk a bungaló hátsó udvarán.

A vendéglátóink 25 éve tartanak össze jóban-rosszban, ahogy ezt annak idején megfogadták egymásnak. Elsősorban ennek örömére gyülekeztünk a mesés parton: kisvártatva megérkeztek a komáik is. Szalagos rozmaringgal és énekszóval jelezték az ünnep jelentőségét. Ezzel pedig már adott is volt a hangulat a felszabadult társalgáshoz. A koccintások közepette többször is elkaptam a fiam tekintetét, amellyel a bungaló túlsó felén folydogáló Baracskát vizsgálja. Kis idő múlva a lányom párja, Levente is „fogta a jeleket”, amelyekkel Dávid az ígéretére emlékeztette. Előkerült hát a felszerelés az autókból, és a két fiú leereszkedett a mólóra pecázni. Kisvártatva utánuk mentem én is, lesifotókkal megörökíteni, hogyan tanulja a halvadászat rejtelmeit a fiam Leventétől.

Küldetésemet teljesítve visszaindultam a vidám társasághoz. A lábam alatt morajló víz és a sejtelmesen susogó erdő azonban nem engedett el magától. Kiültem hát a töltésre, és élveztem annak az őserőnek a megnyugtató hatalmát, amellyel csak a varázslatos természet képes átölelni azokat, akik engednek a csábításának. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mire csendesen mellém szegődött Hajni is. Hálás voltam a mosolyáért, amellyel hangtalanul is üzente: tudja, mit érzek. Hisz ő a Baracska csodáját naponta megéli.

A lassan hömpölygő víz mágnesként vonzott. Így a társasághoz csatlakozva elkezdtem én is jeleket közvetíteni. A lányom híresen ellenáll a távüzeneteknek, így egy óra múlva már hangot is adtam kívánságomnak: úszni szeretnék. Többszörös unszolásra beadta a derekát, és pillanatok múlva már mi is a mólón voltunk. Közben a fiúk átcsónakáztak a túlsó partra, onnan bűvölték a halakat. Így őket sem zavartuk, amikor beleereszkedtünk a folyóba. Ekkorra már minden porcikám kívánta a víz ölelését: pillanatok alatt a folyó közepére úsztam, majd felfeküdtem a vízre. Föld és ég között lebegtem. A fülembe áramló folyó halk moraja egyesült a csukott szemhéjamon is áthatoló szikrázó fénnyel. Feledtetett minden fáradtságot, gondot. Gyógyított.

A mámorból a fiam ujjongása ébresztett fel. A Baracska ugyanis elsodort a csónakig, ahol már szépen összegyűltek a halacskák a vödörben. Levente és Dávid is úgy döntöttek, hogy partra viszik a zsákmányt, így Emőkével visszaúsztunk a mólóig. A bungalóban a nagymama örömmel fogadta a fiúk fogását, és azonnal kést ragadott.

– A halat mindig én pucolom – mondta. Ezúttal azonban a tapasztalt, kedves asszony nem tudott ellenállni a fiam vágyakozásának. Kérésemre megmutatta Dávidnak, hogyan kell a sikamlós jószágokat megszabadítani a pikkelyeiktől, és miként kell őket előkészíteni sütésre.

Eközben a bungaló mögött már újabb vendégek gyülekeztek a kakaspörköltre, ami rövid időn belül asztalra is került. Az ízletes ünnepi ebédet a felső teraszon fogyasztotta el a társaság. A jóllakott vendégsereg azonban visszakívánkozott a fák árnyékába, így Hajni a fenséges kelt kalácsait már itt pakolta a társaság elé. Az asszonytársaság ámulatba esett a méretes remekművek láttán, a férfiak pedig már sorolták is kívánságaikat: tányérra sorakoztak a kakaós, diós, mákos szeletek. Majd Sanyi bejelentette, hogy most már mehetünk úszni. Valaki nevetve megemlítette, hogy talán ki akar úszni a nyílt Dunára. Én pedig gondolkodás nélkül rávágtam, hogy: megyek! Kicsit furcsálltam, hogy mindannyian rám néztek, de továbbra is annyira vonzott a Baracska vize, hogy nem tulajdonítottam jelentőséget a pillanatnyi csendnek.

Inkább átöltözésre sarkaltam a lányom is, aki épp kávét főzött. Mire visszaértem a társasághoz, addigra kiderült, hogy a nők többsége mégsem úszik, inkább sétálnak. A vállalkozók közül valaki újra feltette a kérdést: tényleg kiúszunk a Baracskából a Dunába? Értetlenkedtem, így gyorsan érkezett a válasz: ám legyen! És a három férfi már el is indult Levente nővérével a móló felé.

Mivel Emőke még nem készült el, így Leventével megvártuk. Vagy tíz perces hátránnyal vágtunk neki a vállalkozásnak. A holt ág első kanyarulatáig élvezettel úszkáltunk a vidám társaság után. Ezt követően a hazai terepet ismerők azonban belehúztak, és olyan iramot diktáltak, amit nem igazán tudtunk tartani a lányommal. Sebaj, mi majd a saját tempónkban csináljuk végig – nyugtattam Emőkét, aki egyre többet panaszkodott. Egy pillanatban már én is úgy éreztem, hogy egyáltalán nem haladok előre. Közben a lányom is folyamatosan nyavalygott, hogy ő nem bírja tovább. Éreztem én is, hogy valamiért magánál akar tartani bennünket a Baracska. Pedig már olyan közel volt a Duna… Alig száz méterre előttünk a társaság első négy úszója könnyedén lebegett a víz felszínén a torkolatnál.

– Ilyen nincs! – mondtam ki hangosan. Levente megkönyörült rajtunk, és elmondta, hogy a torkolatnál van egy „háromszög”, amelyben áll a víz. A kifelé és befelé húzó áramlatok ütközésénél ugyanis mintha tó lenne a folyóban. Ott pihentek meg a Duna-part lakói. Közben a lányom párja folyamatosan biztatott bennünket, hogy tartsunk ki, ne álljunk meg, ússzunk utána. Már elértük a pihenést hozó háromszög határát, amikor Emőke ismét kételkedni kezdett, és hangosan kiáltott a párja után:

– Biztos arra menjünk? – kérdezte többször is. Harmadszori ismétlésre már nem bírtam ki szótlanul, és mérgelődve odaszóltam:

– Ezek az emberek itt születtek, tudják mit csinálnak, ne nyavalyogj hát, hanem ússz!

Pár perc múlva a nyílt Dunán voltunk, és érezhettük a beígért „ereszkedés” örömét. Innen ugyanis már a határ menti folyó sodrásán lebeghettünk. A hihetetlen tapasztalat mindenkit feldobott: viccelődve hagytuk magunkat elsodródni a széles partszakaszon sétálók bámulatára.

– De jó! Életemben először kiúsztam a Baracskából a Dunába! – kiáltotta az ég felé a társaság egyik férfitagja.

– Tudják, mit csinálnak, ugye?! – fordult felém tettetett mérgelődéssel a lányom.

– De megcsináltuk! – utaltam a közös öröm hatalmára.

A kihívást tehát együtt teljesítettük a bezdániakkal. Boldog elégedettséggel kapaszkodtunk hát fel a töltésre, ahol Hajni, Roli és Dávid vártak bennünket. Jóleső fáradtsággal sétáltunk vissza a bungalóig, ahol immár a jövőbeli együttlétekre koccintottunk. És a Baracskára, amely nem engedi el magától könnyen a vendégeit.