A Szabadkai Magyar Rádió műsorvezetőjét, Kiss Jánost, ismertebb nevén Manót sokszor kérdezik meg a hallgatók, hogy „Te vagy az a Manó?” – utalva a vajdasági diszkózás legendás alakjára. Ő ilyenkor szerényen válaszolja: „Igen, az a Manó.” – És megy tovább a műsor, fáradhatatlanul immár több mint öt évtizede.
A diszkóláz a hetvenes-nyolcvanas években fertőzte meg jó értelemben a térség legszabadabb országát, az akkori Jugoszláviát. Ide eljuthattak a nyugat-európai toplisták legjobb, legfrissebb slágerei. Persze nem jöttek azok csak úgy maguktól ide Szabadka környékére – el kellett menni értük, felkutatni a legjobb lemezkiadókat, követni a trendeket. Olyan fanatikusokra volt szüksége a vajdasági diszkózásnak, mint interjúnk alanya.
n Természetszerűen adódik az első kérdés: hogyan kezdődött?
– Valamikor a hatvanas évek vége felé néhány kollégával összeálltunk, azzal a céllal, hogy megpróbáljuk megcsinálni a saját diszkónkat. Nem voltunk az elsők, hiszen létezett már Szabadkán és a környéken néhány disszkóklub, például a Largo és a Paligo Palus, csak az nekünk valahogy drága volt, ezért terveztünk mi magunknak csinálni valamit. Ez volt a Sétaerdei helyi közösségben a Lezonit, mivel egyméteres magasságban lezonit borítású fal volt körül a teremben. Hétvégenként összedobtuk, amink volt, egy erősítő, ez egy felturbózott rádió volt, egy mikrofon – tulajdonképpen akkor is kezdtem el sokat beszélni mikrofonba, nem azért, mert el voltam szállva magamtól, hogy milyen jó a szövegem, hanem azért, mert nem volt mixerünk, csak egy lemezjátszónk, úgyhogy azt az egy-másfél percet, amíg megtörtént a lemezcsere, át kellett hidalni valahogy.
n Hosszú ideig nem nagyon lehetett volna fenntartani egy klubot, tudtatok fejleszteni a felszerelésen?
– Igen, mi is láttuk, hogy javítanunk kell a műszaki feltételeken, ha ezt komolyan akarjuk csinálni. Az első keresetünkből azután vettünk is egy mixert, és utána már kevesebb lett a szöveg. Tudtunk erősítőt venni, majd fényeket is beszereztünk, lassan kezdtünk hasonlítani valamire. A mai diszkókhoz képest azért ez nagyon kezdetleges volt, de mi jól éreztük magunkat.
n A technika tehát már kezdett lépést tartani a követelményekkel. Lényegesebb azonban idejében beszerezni új és futó slágereket. Ezt hogy sikerült megoldanod?
– A Lezonitból azért kerültem később tovább, mert volt sok új lemezünk, sokat jártam ki Bécsbe, később Münchenbe, meg Londonba, mert abban az időben valóban az volt a lényeg, hogy kinek van új lemeze. Jómagam közgazdasági jogi egyetemet végeztem, de nem dolgoztam ezen a területen, mert el kellett döntenem, hogy vagy-vagy. A kettőt nem lehetett együtt csinálni. Később felgyorsultak a dolgok, és szinte minden este volt munkám, több diszkóklubban, a Szabadkai és az Újvidéki Rádióban. Már az is problémát jelentett, hogy nem tudtam kiutazni olyan gyakran új lemezekért. Amikor volt időm, kimentem Londonba a lemezkiadó cégbe, négy kislemezt előre kifizettem, ugyanis ennyit lehetett vámmentesen beküldetni postán. Alig tudtam nekik megmagyarázni, hogy miért csak négyesével küldjék, és ne ötösével vagy tízesével. Mellékelték hozzá az angol top-listát, egy kis ismertetőt az előadókról. A konkurencia csodálkozott, hogy sikerült a legaktuálisabbnak lennem, hát így. Egyébként velük mindegyikkel jóban voltam. Az egészséges konkurencia az nem ellenség.
n Mikor volt a legnépszerűbb a diszkózás Vajdaságban?
– A diszkó csúcsa a hetvenes évek közepétől, nagyjából a nyolcvanas évek közepéig tartott. Hétvégenként ezer ember is volt Palicson az Amforában, csütörtökönként öt-hatszázan is eljöttek. Előtte és utána is népszerű volt, de a legtöbb látogató azokban az években volt. Nem létezett internet, nehezen tudták a fiatalok beszerezni az új zenéket, de a klubok nagyszerű alkalmat nyújtottak a találkozásra, ismerkedésre, barátkozásra. Az Amforában az első napon én nyitottam ki az ajtót és az utolsó napon én adtam le a kulcsot. Utána egy kollégával, Simon Attilával, aki kint van most Kanadában, megnyitottuk a Hacienda clubot. Tulajdonképpen erre a célra építettünk valamit. Ez volt az első olyan épület a környéken, ami diszkóklubnak épült. Ott aztán volt minden, ami kell egy ilyen létesítménybe. Úgy adtuk a zenét, hogy autóval felhajtottunk egy állványra, flex-szel kettévágtuk, és onnan ment a műsor. Emlékszem, amikor megszereztük az első lézerágyús fényeffektust, jött a rendőrség, hogy milyen lézerágyút rejtegetünk. Igyekeztünk lépést tartani a nyugati diszkóvilággal, tulajdonképpen kullogni annak nyomában.
n Hogyan lehet jól megtervezni, megszerkeszteni egy diszkóestet?
– Úgy összeállítani egy estet, egy műsort nem lehet, hogy mindenkinek tetsszen. A többség ízlését kell követni. Mindig van olyan, aki fanyalog, hogy neki nem az tetszik, ami a többségnek, erre én azt mondom, hogy a zene az jó helyen van, te nem vagy jó helyen. A hatórás rádióműsorban igyekszem teljesíteni mindenki kérését, de néha előfordul, hogy egy-egy különcködő kérés nem illik bele a műsorsémába, akkor azt abban a műsorban kihagyom. Természetesen nem én vagyok az, aki megmondja, hogy mit kell kedvelnie a közönségnek. Amit a többség szeretne hallani, azt engedem a retró partikon is. Lényeg a közönség, nem az, hogy nekem mi tetszik.
n Nemcsak itt nálunk voltál népszerű diszkós, hanem Magyarországra, sőt Kanadába is eljutottál. Milyenek voltak azok a vendégszereplések?
– Magyarországra nagyon sokat hívtak. Ott tiltották az orsós magnó használatát a diszkóban. Mit csináljak, hát nem vihetek magammal ötven-hatvan-száz kislemezt, mert amúgy is nagyon érzékenyek voltak az ilyesmire a határon, nem tudom miért. Azért megoldottam, vittem egy nagy orsós szalagot, egy gramofont, egy nagylemezt, az forgott a korongon, alóla meg engedtem ami a fiókban volt. Forgott a lemez, én konferáltam a dolgokat. Mindenki elégedett volt. Kanadában már kétszer is vendégszerepeltem, ott is megvan, ki érti a szakmát, és ki az, aki kevésbé. Általában ki van írva, hogy nincs zenei kérés, akinek nem tetszik a műsor, az rossz helyen van. Hosszabb ideig tartózkodtam ott, és engedtem is zenét. Ott úgynevezett ötven pluszos esteket is tartanak, kifejezetten az idősebb generációnak, ami azt jelenti, hogy ötven évnél fiatalabbak nem is igazán mehetnek be. Azelőtt lehetőségem nyílt kiköltözni Kanadába, de a gyerekeim kicsik voltak, én pedig nem akartam lemaradni a felnövésükről. Nem éltem a lehetőséggel, de nem bánom, úgy érzem, ide tartozok. Aki jól csinálja, mindegy, hogy száz vagy ötszáz ember fér be a terembe, az eléri, hogy elégedett legyen a közönség. Ha úgy mennek haza, hogy jól érezték magukat, akkor vagyok elégedett.
n Az elmúlt ötven év alatt rengeteg lemezed, zenei anyagod összegyűlhetett. Őrzöd még őket?
– A lemezeket nem gyűjtöttem össze, mindig eladtam mindet. Ma már egy kis túlzással, bármilyen zeneszámot meg tudok szerezni, amit csak akarok. A lemezek vásárlásánál is mindig inkább a minőségre, az aktualitásokra figyeltem, mint a mennyiségre. Hiába van nekem mondjuk akár százezer zeneszámom, úgyis maximum csak körülbelül 50–60-at, vagy hosszabb bulikban valamennyivel többet tudok leengedni.
n A közelmúltban Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári kitüntetésben részesültél, a vajdasági magyar közösség érdekében végzett több évtizedes munkád elismeréseként. Hogyan fogadtad ezt a rangos kitüntetést?
– Amikor felhívott Pásztor István, hogy esedékes, hogy megkapom ezt a rangos elismerést, először azt hittem, ez valami vicc, vagy rejtett kamerás dolog, hiszen én nem konkuráltam semmire, de nagyon jóleső érzés volt. Kellemes meglepetésként ért, hogy lemezlovasként kiérdemeltem, otthon van, be van rámázva, megtiszteltetés számomra, hogy elismerték a munkámat. Az internetnek hála ma már a Föld legtávolabbi pontján élő magyarok is hallgathatják, és tulajdonképpen egy kapocs is számukra az itthon élőkkel a rádióműsor. Kanadában és Ausztráliában is vannak innen elszármazott, rendszeres hallgatóink, holott ott más az időszámítás. Poénkodtunk is, hogy a zenei kérés a jövőből érkezett.
n Mondjuk el azoknak az olvasóknak, akik még nem tudnák, hol és mikor hallgathatják ezeket a retró zenés műsorokat!
– Három teljesen önálló műsorom van a Szabadkai Magyar Rádióban, szerdán délután a Körhinta, csütörtökön a Rádiódiszkó, lassan már ötven éve. Az egyébként azért alakult így, mert hétvégén a klubokban dolgoztam, és csak ez az egy nap volt, amikor rádiózhattam. Van ezenkívül szombatonként a Slágergyár. A hatórás rádióműsor zenei kérésekkel, üzenetekkel van lefedve. Arra is törekszem, hogy a programok ne legyenek teljesen egyformák. A Slágergyár a slágerekre összpontosít, a Rádiódiszkóban mennek a táncolósabb, pörgősebb dalok, a Körhinta pedig vegyes, ebbe érdekes infókat is beleszövünk.
n Egy korábbi interjúból, ami napilapunk hasábjain jelent meg, megtudhattuk, hogy a diszkószámok között van egy Manó-dal is.
– Igen, ez a Maywoodtól a Mano, félreértés ne essék, nem rólam szól, de a hallgatók felfigyeltek rá, nagyon találó benne a rész, hogy Let the Music Play, Mano, Mano, Mano. Megvan ez a dal angolul és spanyolul is.
n Milyen terveid vannak a jövőt illetően, meddig tudod ilyen fiatalos lendülettel kiszolgálni a hallgatóságot?
– Szeretek kapcsolatban állni a hallgatókkal, teljesíteni a zenei kívánságokat. Ezt szeretném továbbra is csinálni, a rádióműsorokat, a retró partikat, azokból is van szerencsére még mindig elég sok. Szóval ezeket tervezem csinálni a jövőben is, száz évig, aztán valószínűleg új közönséget kell találnom – válaszolta utolsó kérdésünkre tréfás hangnemben.
Mit is kívánhatnánk neki és magunknak is interjúnk végén? Még nagyon sok zenés együttlétet vele, úgy a klubokban, partikon, mint a rádió hullámhosszán!
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
