Azok a csodás ’80-as évek

Az Újvidéki Színház csapata új bemutatóra készül. A darab premierjét október 18-án, pénteken tekintheti meg a közönség. Már hosszú ideje tart a munka, február óta a színészek egy egészen sajátos módon próbálnak. Az előadás rendezője a szlovén Tomi Janežič, a ljubljanai Színház-, Rádió-, Film- és Televízióakadémia professzora, aki Moszkvától New Yorkig alkot. Az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban általa készült Sirály című produkciója a régió legjelentősebb darabjai közé tartozott, amely alaposan megrendítette a közönség és a színház viszonyát. Ezúttal az Újvidéki Színházban készül hasonlóra a Destin(y)ation névre keresztelt programon keresztül, amely összekapcsolja Európa színházait. A tizenkét önálló darabból álló sorozatnak ez a tizedik előadása, az 1981. Ez a dodekalógia az 1972–1983-ig tartó időszakot öleli fel, de minden alkotása visszatekint a múltba, valamint a jelenről is szó esik.

Ebben az előadásban egy szerb–magyar család, egy lakodalom és Újvidék városa a központ, ahol 1981-ben olyan jelentős események történtek, mint az asztalitenisz-világbajnokság, a Vojvodina Sport- és Üzletközpont (SPENS) és a Szabadság híd megnyitása, vagy a Szerb Nemzeti Színház új épületének elkészülte. A produkcióról a színészek izgatottan meséltek, felelevenítve ’80-as évekbeli emlékeiket.

– Újvidéki születésű vagyok, itt nőttem fel a Grbavica városrészben, a temető mellett. Ez életemnek egy nagyon izgalmas időszaka volt. 1981-ben hatéves voltam, akkor indultam iskolába, emlékszem az első szülinapomra, amelyre meghívtam az osztálytársaimat. A házunkban tartottuk meg a zsúrt, és a temetőben bújócskáztunk. Az osztálytársaimnak ez nagyon izgalmas volt, mivel ők még ilyet sosem csináltak. Arra is emlékszem, mikor abban az évben megnyitották a Sportközpontot. A nagyapámnak volt ismeretsége az asztalitenisz-szövetséggel, így elmentünk a megnyitóra. Különösen mély nyomot hagyott bennem az a rengeteg ember, a sok kínai, akik játszani jöttek, akkor láttam életemben először ázsiai embert. Az egész életemet itt éltem le, és minden, ami ezt bekeretezi, az tulajdonképpen Újvidéken történt. Később, amikor a Grbavica kezdett átalakulni, lebontották a családi házakat, és körbeépítettek bennünket, akkor mi is továbbléptünk, és átköltöztünk a Telepre, de a szívemben az a grbavicai környezet az enyém, és mindig megmarad – emlékezett vissza Figura Terézia.

Pongó Gábor szintén újvidéki, de 1981-ről nem maradhattak emlékei, hiszen a csapatból ő az egyetlen, aki pont abban az évben született. Arra gondoltam, talán épp emiatt, ő lehet a főszereplő, de ezt a feltételezésemet gyorsan meg is cáfolta.

– Igaz, hogy az előadás címe 1981, de sokat csapong. Legtöbbet a múltba nyúl vissza, és a jelen csupán az előadás legvégén jelenik meg. Maga a lakodalom az, ami abban az évben történik, de a mi jelenünket, 2024-et is érinti egy monológ erejéig. Szerintem ebben az előadásban nehéz kinevezni egy főszereplőt, mindenkinek jó kis falat ez – mesélte Pongó Gábor.

– Az az igazság, hogy vannak olyan emberek, akiknek sok szövegük és szerepük van ebben a darabban, de nem nevezném őket főszereplőknek, nem központi figurák. Ez tényleg egy nagyon szerteágazó családtörténet, számtalan eseményt mesél el – folytatta kollégája gondolatmenetét Krizsán Szilvia.

– Valójában a két vendégművész, Jasna Đuričić és Boris Isaković tanulják a legtöbb szöveget. Az előadásban ők szerbül szólalnak meg, ahogy ez az életben is történik egy vegyes házasságban – tette hozzá Pongó Gábor.

Vajon hol és miben lehet megtalálni a kapcsolatot 1981 és 2024 között? Talán nem is kell, hiszen az idő végtelen, ezer ponton csatlakoznak egymáshoz a percek és az emberek, amit ez a hatalmas családfa, az ő történeteik, múltjuk és jövőjük be is mutat.

– Az az igazság, hogy nem is kell keresnünk a kapcsolatot. Nekem az a nehéz, hogy az előadásban, én ’81-ben már több mint hetvenéves vagyok, de a karakter egész életét meg kell jeleníteni. Nincs fogalmam arról, hogy nézhetett ki Újvidék akkor, amikor én a darabban megszülettem. Milyen lehetett az első világháború, hol és hogy éltek a magyarok Újvidéken? Azt tudjuk, hogy még a nyolcvanas években is a város bizonyos részein tartottak disznókat, csirkéket, egy kisvárosról volt szó akkor, nem olyan volt, amilyenné mostanáig kinőtte magát. Csak próbáljuk elképzelni, hogy milyen is volt itt akkor az élet – osztotta meg gondolatait Krizsán Szilvia.

Balázs Áron színész és az Újvidéki Művészeti Akadémia tanára is csatlakozott a csoporthoz ebben a produkcióban.

– Ezt az előadást bárhová el lehetne helyezni, a szépsége pont abban rejlik, hogy minden ember sorsát és életét megjeleníti. Késve rakódnak össze fontos információk az időcsúsztatások miatt, de nagyon sokat foglalkozik a lelki világukkal. Számomra ez a csodás benne, hogy egy karaktert hogyan dolgozza fel, hogy érinti őt egy bizonyos esemény, és ezt hogyan látja egy kívülálló vagy a családja. Ez az életben is megtörténik, csak mi ezzel nem foglalkozunk ennyire mélyen.

Nem csak az előadás lesz az, már a próbafolyamat is párját ritkító. A munkát még februárban kezdték, de az első pár hónapban csak beszélgettek és improvizáltak.

– Az egész próbafolyamat eleje beszélgetésekből és improvizációkból állt, nagyjából egészen áprilisig ezt csináltuk, de utána az előadás nagyon gyorsan kezdett kirajzolódni a színészi tréningek hatására. Mindenki elmesélte a saját családjából hozott történeteket, a rendező pedig ebből merített – számolt be Krizsán Szilvia.

– Borzalmasan sokszor változik az, hogy a színész mikor narrátor, kommunikál a közönséggel és a partnereivel, mikor civil és mikor van figurában. Ez lényegében egy nagy kavalkád, két-három mondaton belül megtörténhet ötször-hatszor is. Ki-be ugrálunk a karakterbe, a narrátorba, a színészbe, szerintem ezért ez egy nagyon izgalmas munka és folyamat – mesélte élményeit Balázs Áron.

Bár a belépőjegyek a bemutatóra és az októberi előadásokra már elkeltek, akinek most nem sikerült jegyet szereznie, november 16-án és 20-án is megtekintheti az előadást.