A gyász bármely formája maradandó nyomokat hagy a lelken, s bár gyötrelmes és megrázó, mégis életünk egyik meghatározó tapasztalása, természetes velejárója. Természetes, hogy egyszer elbúcsúzunk szüleinktől. Az is természetes lehet, hogy párunkat kísérjük ki az élet kapuján. Ami nem természetes, ha gyermeket temetünk. Ami nem természetes, ha szerves részünket veszítjük el, majd ezt követően valahogyan vissza kell találjunk önmagunkhoz abban a sűrű és fekete útvesztőben, amibe egy ilyen veszteség után kerülünk. Dr. Klinovszky Andrea szakpszichológussal, Gyászfeldolgozás Módszer Specialistával és Trénerrel a prenatális és a perinatális gyászról beszélgettünk.
Szakemberként mit gondolsz, miért kezeljük még ma is tabuként a prenatális és perinatális veszteséget és az azt követő gyászt?
– Alapvetően fontos kiemelni, hogy a pre- és perinatális veszteség témaköre érinti a korai, középidős- és késői magzati halálozást, valamint a korai csecsemőhalálozást is. A halállal való személyes találkozás legyen szó saját hozzátartozónk elveszítéséről vagy környezetünkben történő esetekről, mindinkább kitolódott a medikalizált, kórházi körülmények közé. A modern társadalom nem arra van berendezkedve, hogy a nehézségeket az emberek együtt, egymás támogatásával dolgozzák fel, hanem egyre inkább az egyén saját feladatává és felelősségévé válik, hogy mit kezd a halál és a veszteségek tényével, azok feldolgozásával. Mindezt körbeszövik a veszteségeinkkel kapcsolatos tévhitek, mítoszok és a nem megfelelő információk is, amelyek hatással vannak a gyász tabuként való kezelésére. Társadalmi szinten olyasmit várunk el a veszteséget átélt egyénektől, amely semmiképp sem segít eligazodni abban a nagyon meghatározó érzelmi folyamatban, mint amilyen a gyász. Egyre kevesebb közösségi rítus, szokás társul a gyászfeldolgozáshoz, ami szintén nehezíti a gyászunk egészséges mederben történő feldolgozását. A perinatális veszteség kevésbé elismert, kézzelfogható a társadalomban, és ha valamiről nincs lehetőség nyíltan, szeretetteljes közegben beszélni és feldolgozni, akkor az lassan olyan tabutémává válik, amely akár később egyéni vagy generációkon átívelő problémát, családi rendszerben nyomon követhető „tüneteket” is előidézhet.
Orvosi szempontból különbséget teszünk a prenatális, azaz szülés/születés előtti elhalálozás és a perinatális, vagyis szülés/születés közbeni, illetve közvetlenül az utáni elhalálozás között. Legyen szó pre- vagy perinatális veszteségről, érdemes-e, szabad-e különbséget tennünk gyász és gyász között? Megkérdőjelezhető-e a gyászunk jogossága?
– A veszteségeink lehetnek hasonlóak, de a gyászunk minden esetben egyedi, hiszen nemcsak mi magunk vagyunk egyediek és megismételhetetlenek, de érzelemvilágunk és kapcsolataink is azok. Az anyaság/apaság már akkor elkezdődik, amikor eltervezzük, hogy gyermeket szeretnénk vagy amikor először eljátszunk azzal a gondolattal, hogy babánk legyen. Egy tudatos terhességmegszakítás is nyomot hagy és gyászfolyamatot implikál, de ha erről az egyén nem vesz tudomást, akkor az megnehezítheti az elengedést, a döntés/helyzet élettörténetbe való integrálását, ami kihatással lehet a jövőre. Lényeges, hogy a szakemberek szerint a perinatális gyász nem a terhesség hosszával függ össze, hanem a pszichológiai kötődés erőssége az, ami meghatározó. A technológiai fejlettségnek köszönhetően már nagyon korai időszakban készülhetnek röntgenképek, 3D–4D ultrahangfelvételek a babáról, a szülőpár kis ruhákat vásárol, nevet keres a picinek – ezek még inkább kedveznek a korai kötődésnek. Ezt a gyászfolyamatot pedig alapvetően meghatározhatják a kórházi történések, tapasztalatok is. A magzat/gyermek elvesztése mellett egyszerre más veszteségek is helyet kapnak, például a kontrollvesztés érzése, az igazságos és biztonságos világba vetett hit és bizalom megingása, a magzat elvesztésével sérülhet a szülők jövőképe, közös kompetenciaérzése, akár halmozott veszteségek (többszöri vetélések) is érinthetik a személyeket. A magzat, baba elvesztése mellett egy előre vetített jövőt is el kell gyászolni. Mindezért fontos hangsúlyozni, hogy minden olyan életesemény, ami visszavonhatatlan és változásokkal jár, mindenképp magába foglal egy gyászfolyamatot is, tehát a gyásznak ekkor helye van az emberi életekben és jogunk van méltó módon gyászolni.
Milyen következményei lehetnek annak, ha nem foglalkozunk a gyászunkkal, ha szeretnénk ugyan, de családi vagy társadalmi nyomás hatására nem éljük meg azt?
– Megfelelni a társadalmi nyomásnak egy olyan helyzetben, amikor a szívünk darabokra van törve, nagyon fájdalmas, kusza érzésekkel, bűntudattal, tehetetlenség érzésével járó feladat, amely végül teljes érzelmi elszigetelődéshez vezethet. A perinatális veszteségek elsősorban nemcsak az anya gyászát érintik, hanem az egész családét is. Ha a gyász időszakában nem kap a személy megfelelő támogatást a tágabb környezet, család, barátok részéről, és a perinatális veszteséggel kapcsolatos kommunikáció is gátolt, akkor megakadályozzuk az egyént és a családot is abban, hogy kapcsolódjanak saját érzéseikkel, hogy kapcsolatba kerüljenek a fájdalmukkal, amely a gyász feldolgozatlanságához vezethet. Ennek az lehet a következménye, hogy az egyén elszigetelődik, maladaptív sémákat alakít ki (elkerülés, tagadás, tabusítás), amelyek hosszú távon generációkon átívelő traumává is alakulhatnak, a testi és mentális egészségi állapotra is kihatással lehetnek, sőt a további gyermektervezést is befolyásolhatják. Tehát ha nem engedhető meg a fájdalom átélése, az azzal együtt járó, sokszor egymásnak ellentmondó érzések sokszínűsége, ha nem öntheti az egyén történetbe a vele és körülötte zajló eseményeket, akkor az gátolhatja őt a gyász feldolgozásában, a jelenbe való visszatérésben, és leginkább abban, hogy teljes szívvel tudjon jelen lenni emberi kapcsolataiban anélkül, hogy bűntudat, félelem, szorongás árnyékolná be azokat.
Hogyan tudunk segíteni egy veszteséget éppen megélő anyának és családjának?
– A közhiedelemmel ellentétben az embereknek a veszteségeiket követően nem vigasztalásra van szükségük, és nem is arra, hogy intellektuális tanácsokat adjunk számukra arra vonatkozóan, hogy hogyan ne érezzék azt, amit éreznek, hanem pont akkor tudunk segíteni, ha támogatjuk őket abban, hogy kapcsolódjanak érzéseikkel, megéljék fájdalmukat, hogy ítélkezés nélkül kimondhassák saját érzelmi igazságaikat. A fájdalom megosztása és a szeretetteljes, elfogadó, megtartó környezet az, amire ilyenkor egy perinatális gyászban lévő anyának is szüksége van. Robert Stolorow híres pszichoanalitikus szavaival élve egy „biztonságos kapcsolati menedékre” van ilyenkor szükség, egy olyan közösségre, ami validálja, elismeri, hogy az adott személy érzései helyén vannak, a gyásznak most és abban a helyzetben van itt az ideje. Mielőbb megkapja a személy ebben a fontos érzelmi folyamatban a megfelelő támogatást, annál korábban léphet a gyógyulás felé vezető útra. A szeretetteljes, elfogadó környezet biztosítása mellett szakmai segítséget is kérhet a gyászoló, akár pszichológustól, lelkésztől vagy Gyászfeldolgozás Módszer Specialistától is, akik például abban segítenek, hogy az érintett megismerje a gyász valódi természetét, feltérképezze saját feldolgozatlan veszteségeit és egy önsegítő cselekvésprogram segítségével feldolgozza azokat úgy, hogy közben visszakapja azt az érzést is, hogy tehet magáért, nincs kiszolgáltatva a vele történő eseményeknek.
