Becsempészni Petőfit?!

A háborúnak még nem volt vége, hónapok voltak hátra a befejezéséig, de a partizánok már bevonultak Vajdaságba, a vérengzések is lezajlottak. Az új hatalom azon ügyködött, hogy megszilárdítsa hatalmát a tartományban, a kommunista párt agytrösztje azon morfondírozott, hogyan tudna az itt élő csaknem félmillió magyarság kegyeibe férkőzni, mindazok után, amit tettek. Kinek a javaslatára, nem tudni, ugyanis hivatalos irat, bármilyen dokumentum nincsen, vagy eddig még nem került elő, de annyit tudni, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottsága hozta meg azt a politikai határozatot, miszerint magyar nyelvű napilapot kell indítani. Sóti Pál, egyetlen magyar nemzetiségű néphős, akinek jóváhagyása nélkül később magyarok nem tölthettek be fontos pozíciót, négy évtizeddel később egy interjúban a következőket mondta: „Mindnyájan sürgettük, hogy induljon be az újságnyomtatás, mert kellett az írott agitációs eszköz...”

Igen, a politikumnak kellett, és kell az agitációs eszköz. A Szabad Vajdaság, a Magyar Szó elődje ez volt. 1944. december 24-én jelent meg az első szám, Szabad Vajdaság címmel. A szerb nyelvű Slobodna Vojvodina első száma két évvel korábban, 1942 novemberében jelent meg, illegálisan. A Szabad Vajdaság már legálisan, és erről a Slobodna Vojvodina (később Dnevnik) egy hírben is beszámolt: „Az Egységes Vajdasági Népfelszabadító Front propagandaosztálya Újvidéken megszervezte a magyar napilap szerkesztőségét és kiadóhivatalát. Ez valójában a Slobodna Vojvodina rövidített kiadása lesz. Első száma katolikus karácsonykor jelenik meg.”

Nagyra becsült kollégám, Fodor István a Hét évtized című könyvében a következőket írja: „Érthető, hogy a korábban újságírással, szerkesztéssel meg irodalommal foglalkozó újságírók (Gál László, Kek Zsigmond, Majtényi-Markovics Mihály és Lévai Endre – N. Z. megjegyzése) a legkevésbé sem lelkesedtek a nekik szánt szerepért, ami elsősorban fordításból állt. Ezt Gál László élőszóban és írásban is megjegyezte: ők újságírók, s nem fordítók, és napilapot jöttek készíteni, nem pedig közlönyt. Nemtetszésük ellenére tartósan követelmény maradt a fordítás, s ha önálló írást akart közölni az újság, azt fordításban előzetesen be kellett mutatni az Agitprop ellenőrzést végző osztályának. A cenzúra hivatalosan megszűnt, csak éppen a főszerkesztő naponta köteles volt referálni a másnapi újság tartalmáról.”

Persze, a cenzor és a szerkesztőség között gyakoriak voltak az összetűzések. Kalapis Zoltán A Magyar Szó fél évszázada című könyvében a következő esetről olvashatunk: „...a legégbekiáltóbb eset az volt, amikor a cenzor arra gyanakodott, hogy egy Petőfi-verssel ’polgári szabadságeszmé’-et próbálnak ’becsempészni’ a lapba, s ezért kérte annak fordítását. A parázs szóváltás nyomán kialakult helyzetet az egyébként merev, dogmatikus álláspontjairól ismert Jovan Popović költő oldotta fel, aki tudott magyarul, fordította is Petőfit, úgyhogy felvilágosíthatta a túlbuzgó cenzort, hogy nincs mitől tartania, meg aztán intézkedett is, hogy ezt a kérdést a jövőben nagyvonalúbban kezeljék: nagyobb bizalommal kell lennünk a mi magyarjaink iránt, mondta.”

„A Szabad Vajdaság kilenc hónap múltán új nevet vett föl: 1945. szeptember 27-e óta a Magyar Szó fejléccel jelenik meg. A névváltoztatás összefügg azzal a már említett szerkesztőségi és olvasói igénnyel, hogy a lapnak autentikusnak kell lennie, nem egy többségi, más nyelvű és ezáltal más szellemiségű lap fordításának, magyar nyelven megjelenő másának. S bár a politikai körülmények igen szűkre szabták az említett szellemiség kereteit, elég korán megmutatkoztak az önálló újság előnyei és erényei, a későbbi évek pedig igazolták, hogy a lap kiteljesedésének más útja nem lehet”, írja Fodor István Hét évtized című könyvében.

A Magyar Szó első számának vezércikke imigyen szól a vajdasági magyarokhoz: „Lapunk mától kezdve nagyobb alakban, új technikai kivitelben és új címmel jelenik meg: Szabad Vajdaság helyett ezentúl Magyar Szót vesz a kezébe az olvasó. Nem tartalmi változást, hanem lapfejlődést jelent ez: lapunk új alakja és címe is azt igazolja, hogy a magyar sajtó, a magyar népjogok szabadon fejlődnek a demokratikus Jugoszláviában...

Most, amikor jobb technikai lehetőségek között új alakban jelenhet meg lapunk, címében is ki akarjuk fejezni, hogy lapunk a magyarság lapja, a demokratikus magyarság sajtója, szabad Magyar Szó és gondolat a demokratikus Jugoszláviában...

Szeretnénk, ha lapunk tényleg az egész vajdasági magyarság szavává válna. Mindenkihez el akarjuk juttatni ezt a szót, mindenütt hangoztatni a megújult vajdasági magyarság demokratikus szavát. És szeretnénk, ha a magyarságunk szabadon megszólalna benne, várják hasábjaink a Vajdaság minden magyarjának szavát, becsületes szándékát, jóakaratát. Magyarok lapja ez, amiben szabadon nyilvánul meg minden becsületes magyar szó, gondolat és szándék...”

Mindezek szép, hangzatos szavak, de egy dolgot nem szabad elfelejteni. Azt, hogy az újságot egy politikai párt alapította, ez a párt irányította, befolyásolta és ha kellett büntette is a lap vezetőségét, annak ellenére, e párt neve soha sem szerepelt a fejlécében. Volt a Vajdasági Népfront napilapja, majd a fejlécben olvashattuk, hogy „Halál a fasizmusra, szabadság a népnek”, amikor a múlt század 70-es éveinek derekán már jómagam is az újságírás felé kezdtem kacsingatni, akkor a fejlécben nem állt semmi, az impresszumból azonban megtudhattam, hogy a Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének napilapjában fogok munkába állni, ugyanis a Magyar Szó ösztöndíjasa voltam. Később a fejlécben azt hirdettük, hogy a demokratikus közvélemény napilapja vagyunk. Ebben az időszakban, a múlt század 90-es éveiben valóban az is volt a Magyar Szó, ugyanakkor ez volt az az időszak, amikor a lap szerkesztősége is bátran kiállt ezen elvek mellett. Ekkor jelentek meg Matuska Márton írásai az 1944/45-ös vérengzésekről, ekkor jelent meg a sorskérdéseinkről szóló vitasorozat, és akkor történt meg, talán először, hogy az újság a szerkesztéspolitikájával a hatalom ellen fordult, nem háborús, hanem háborúellenes propagandát folytatva. És amikor minden lecsendesedett, a Magyar Szó közéleti napilappá „alakult”, ezt követően pedig a Vajdasági magyarok napilapjává. Most is ez áll a fejlécben. Az impresszumból pedig megtudhatjuk, hogy az alapító a Magyar Nemzeti Tanács, azaz a vajdasági magyarok parlamentje.

(Folytatjuk)