A csapda

Amikor 1979-ben beléptem a Magyar Szó székházába, számomra semmi sem volt ismeretlen. Nem kellett a portástól megkérdeznem, hogy hol van a deszk, azaz a szerkesztőség szíve, merre kell mennem, nem tévedtem el az emeleteken, a folyosókon. Édesapám (Németh István író – a szerk. megj.) akkor már több mint húsz éve dolgozott a cégnél újságíróként, gyakran bejártam én is vele, de soha sem úgy, hogy odabent velem töltötte volna a munkaidejét, mint több más kollégájának gyerekei. Édesanyám háziasszony volt, így volt ki vigyázzon rám, de édesapám sem ült bent egész nap a szerkesztőségben, ha jól tudom, asztala sem volt, ugyanis otthon dolgozott. Reggel megírta a riportját, karcolatát, cikkét, majd déltájban a kézzel írt alkotását bevitte a szerkesztőségbe, szinte mindig gyalog járt, útba ejtve a piacot, egy-két ismerőst. Ilyenkor mindig felcsippentett egy-egy témát, különösen kedvelte a kofák meséit, majd félretette a történetet, amelyből egy kis érlelés után novella vagy elbeszélés lett, esetleg egy kis karcolat.

Tehát, nem idegenként léptem be a Magyar Szó épületének ajtaján. Mindenki tudta, hogy ki vagyok, és én is sok embert ismertem, főleg a fiatalok közül, akikkel már rádiós szárnypróbálgatásom során barátkoztam meg. Persze voltak, főképpen a középkorosztályban, akiket akkor láttam először, de az idősek közül sem találkoztam még mindenkivel, nevük viszont ismerősen csengett a fülemben.

Abban az időben nyüzsgött a szerkesztőség, a hatalmas deszk. Többedmagammal a tanoncok közé tartoztam, és az újvidéki rovaton gyakoroltam az újságírást. Az általam nevezett középosztály húzta az igát. Ők már többé-kevésbé tapasztaltak voltak, többéves újságírói múlttal. A napi taposómalomban nemigen értek rá velünk, kezdőkkel foglalkozni, de figyelték munkánkat, időnként dicséretet is kaptunk tőlük, néha egy-egy tanácsot. Velünk komolyabban az idős újságírók törődtek, akik már legalább húsz éve voltak a lapnál, de főképpen azok, akiknek még „csak” tíz éve volt a nyugdíjig. Őket nevezték, neveztük medvéknek. A cég akkori szabályzata szerint mindazoknak, akiknek tíz éve maradt a nyugdíjig, fél normát kellett teljesíteniük, de a cégvezetés kötelezte őket, hogy a fiatalokkal foglalkozzanak. És tették is ezt, nem úgy, hogy nagy előadásokat tartottak volna – erre is volt néha példa –, hanem mindennap, és ott a deszkben, gyakran mindenki füle hallatára. Nem volt mindegy a fiatal kezdőnek, amikor a lektor azzal várta, túlharsogva a deszk zsivaját, hogy „Ferikém, a hülyét nem j-vel írják!”. S tette ezt, amikor a Ferikém belépett a deszk ajtaján. Ilyenkor mindenki elhallgatott, Ferikére nézett, Ferike pedig megszégyenülve kullogott az asztala felé. Még elhangzott egy-két gúnyos megjegyzés, majd ismét visszaállt a „rend”, a sportosok folytatták kártyapartijukat, a belpolitikusok telefonáltak, a medvék tovább vitatkoztak. Ferikével többet nem törődtek, de Ferike örök időkre megjegyezte, hogyan kell írni a hülyét.

Persze voltak diszkrétebb kollégák is, akik félrehívták Ferikét, de nem ám úgy, hogy senki se lássa őket, csak a deszk egyik sarkába, ahol csendben elmondták véleményüket Ferike megjelent írásáról. Ekkor is mindenki szeme láttára. Ferikének ez sem volt mindegy, tarkóján a kollégák megvető tekinteteit érezte, még akkor is, amikor idős kollégája ilyenkor nem is dorgálta, hanem ellenkezőleg, éppen megdicsérte.

De a hibák, a bakik nem maradtak a deszk falain belül, hangosan viccelődtek rajta a Magyar Szó klubjában is a sakkpartik, kártyacsaták közben, gyakran már borgőzös hangulatban, de a témát folytatták a Dominó vendéglőben is, amely annak idején az újvidéki magyar értelmiség törzshelye volt, köztük elsősorban az újságíróké, íróké és színészeké.

Ilyen miliőben nevelkedtünk a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben, hosszú éjszakákba nyúló szakmai, politikai, nyelvi vitákban edződve. Amikor már jómagam is ezeknek a vitáknak, a klubos délutánoknak, a Dominós estéknek is a részese voltam, rájöttem, hogy apám miért próbált elterelni az újságírástól. Tudta, hogyha csak egy kicsit is belekóstolok, örökre beleszeretek ebbe a rengeteg veszéllyel, kihívással, bizonytalansággal, sokszor anyagi bizonytalansággal járó szakmába. Ami tulajdonképpen nem is szakma, hanem hivatás. Mert – mondták volt a medvék –, az újságíró huszonnégy órán át újságíró, mindennap, még akkor is, amikor már nyugdíjba vonul. Az újságírót folyamatosan hajtja a kíváncsiság, és ösztönzi az, hogy az egész világgal megossza azt, amit megtudott. Nyugdíjas újságíróként tudom, hogy ez valóban így is van. Persze a megosztáskor léteznek korlátok is, külsők, de ami még veszélyesebb a szakma szempontjából, a belsők. A külső korlátok felállításában a medvék is segítettek tanácsaikkal, a belső korlát viszont magától az újságírótól függ, bátorságától, gyakran ügyességétől.

Tehát, 1979-ben beléptem ebbe a „csapdába”, amelyben negyven éven át jól éreztem magam, és hiszem azt, hogy mindenki jól érezte magát. Szinte nem is tudok olyan nevet említeni, aki más munkát keresve elhagyta volna a csapatot.

Számomra, sokunk számára nemcsak a bohém életmód volt a fontos, hanem az olvasóval tartott állandó kapcsolat is. A terepjárás, az író-olvasó találkozók – ugyanis a Magyar Szó vagy a Forum-ház otthona volt minden vajdasági író embernek, sokan állandó munkaviszonyban is itt voltak, de nemcsak íróknak, hanem festőknek, színészeknek, egyszóval a művészeknek – és az élő újságok, valamint egyéb rendezvények is erősítették ezt a kapcsolatot.

Az élő újság a Magyar Szó találmánya. Arra, hogy ez valóban így is van, még nem cáfolt rá senki. Amikor szerb kollégáimnak azt mondtam, hogy megyek Kupuszinára az élő újságra, nem tudták, hogy az mi. Mondtam nekik, hogy usmene novine. Ezt sem értették. De magyarországi kollégák, sőt német kollégák sem tudták, hogy mi is az élő újság, azaz az élőújság. Amikor beléptem ebbe a csodálatos világba, éppen abban az évben (1979), amikor szárnyaim kezdtem bontogatni, olvashattam lapomban, hogy „Becsén kétezer ember szorongott a szövetkezeti otthonban” a Magyar Szó élőújságán.

Úgy tudom, hogy Vukovics Géza (publicista, esszéíró, műfordító, lapszerkesztő) találta ki az olvasóval való ilyen és ehhez hasonló (pl. Strandszépe-választás…) kommunikációt. Kezdő újságíróként még csak messziről nézhettem ezeket a rendezvényeket, pontosabban csak olvashattam róluk, de később már részese is lehettem – erről folytatásunk következő részében számolok be részletesebben.

(Folytatjuk)