Hazafelé tartunk a játszótérről. Erősen sötétedik, szinte már teljesen utolért bennünket az este. A gyerekeket így is csak nagy nehezen tudtam kitessékelni a játszótér kapuján. Énekelgetünk, beszélgetünk, s hogy kicsit könnyebb legyen elviselni azt a borzasztó hosszúnak és unalmasnak tűnő tizenöt percnyi sétát hazafelé, azt figyeljük melyik háznak az ablakában vagy az ajtaján ékeskednek karácsonyi díszek és fények. Egyre több otthonban tűnnek fel a karácsonyfák is, s mivel Belgiumban sem mindenütt használnak függönyöket, igazán meghitt képek tárulnak elénk. Nappalik és konyhák szanaszét hagyott játékokkal, feldíszített fenyő alatt lustálkodó háziállatokkal, iskolából, óvodából hazaérkező fáradt gyerekekkel, girlandok a kandallókon, ablakpárkányokon. Már csak a hó hiányzik. Ahogy így sétálgatunk, a kislányom benyúl a babakocsi kesztyűjébe, s hideg kis kezét meleg tenyerem alá fúrja, mint oly gyakran, mikor reggelente óvodába sietünk. Vacsoraidő van, üresek az utcák. Jólesik a friss, hűvös, decemberi levegő. A csendet a kislányom töri meg váratlanul. „Nincs jobb dolog, mint együtt lenni veletek...” – mondja. Nem hízeleg, nem bohóckodik, egyszerűen csak kijelent. Csak úgy, mintha mindenki számára evidens lenne, hogy együtt lenni az igazi kincs, az ünnepi csoda.
Karácsony közeledtével minden alkalommal megfogadom, hogy az idén majd valami praktikus és hasznos írást fogok közölni kifejezetten kisgyermekes szülőknek arról, hogyan tegyük varázslatosabbá az ünnepeket, hogyan tegyük boldogabbá a gyerekeinket és magunkat, hogy igazán csodás és meghitt legyen az ünnep. Aztán elindul az advent, közben még óvoda, munka, közben még át kell szelni fél Európát, órákat kell a határon rostokolni, ajándékokat kitalálni, beszerezni, nem Nyugat-Európában felejteni, becsomagolni, mézeskalácsot sütni, kitakarítani, ablakot suvickolni, felmosni, fát szerezni, feldíszíteni. Jön és megy a karácsony, s minden évben kicsit mélyebb az az űr, amit maga mögött hagy, mert valahogy, minden erőlködésem ellenére, egyszerűen nem lesz olyan, mint, ahogy azt a fejemben elképzelem. Ennélfogva aztán az sem sikerül soha, hogy előálljak valami praktikussal, valami így-varázsolj-felejthetetlen-karácsonyt-öt-lépésben típusú írással. Arról nem is beszélve, hogy bármi, amit gyerekkel együtt csinálunk, eleve öt mozzanattal többet igényel, mint nélkülük nekifogni... Nekem nem megy a most divatos (ál)lazaság. Az a „nem baj, ha csupa liszt a pult”-hozzáállás, „nem baj, ha véletlenül fél kiló méz a padlón köt ki”, „nem baj, ha csokoládét vacsorázik a gyerek”, „nem baj, ha leeszik a fáról a szaloncukrot”. Lehet, mások számára szentségtörés kihagyni a mézeskalács- vagy bejglisütést, de számomra meg az kezd szentségtöréssé válni, hogy minden ünnep, de különösen a karácsony a megfelelni akarásról szól. Én nem akarok megfelelni.
Az idén csak azt szeretném, legyen minden békés. Legyen mindenki jelen. Az idén ölbe fogom venni a gyerekeimet, és olvasunk, sőt, a nagyobbal lehet rajzfilmet is nézünk majd, mikor a kisebb alszik, mert ennyire azért nem fogom szigorúan venni a zéró (vagy lehetőleg minimális) képernyő elvet. Az idén nem fogok mindenkinek ajándékot venni. Az idén lehet nem lesz mézeskalács, bejgli meg biztos nem. Helyette elmegyünk a mamákhoz, akik amúgy is készülnek ilyesmivel, s majd besegítünk. Az idén egyszerűen csak együtt leszünk, s megpróbáljuk észrevenni a csodákat – a cinegéket a madáretetőn, a forrócsokoládé ízét a szánkban, hogy együtt énekelhetünk. Talán esik majd a hó is, s akkor előkerül a kisöccs régiúj overallja, mi pedig megbeszéljük majd, micsoda különleges dolog, hogy éppen ezt a zöld overallt húsz évvel ezelőtt egy számunkra ismeretlen kisfiú hordta Vlagyivosztokban, hogy aztán egy másik, mára már nagyfiú hordja Szentpéterváradon, majd két kislány Brüsszelben, mire aztán egy váratlan barátság révén hozzánk került. Hogy micsoda csoda, hogy még mindig szolgálja, melegíti a kis totyogósokat, akikre az anyukáik ugyanazzal a szeretettel és féltéssel adták rá ezt a zöld overallt húsz évvel korábban a Föld bolygó másik felén, mint én most a saját kisfiamra itt Kishegyesen, Vajdaságban. Mert az anyai szeretet az egyetlen nyelv a Földön, ami univerzális. Ahogy Mária szereti Jézust, ahogy Jézus az embereket, úgy szeretik az anyák a gyerekeiket... Beszélgetünk majd arról, hogy a világon a legfontosabb szeretni és megbecsülni egymást, barátságokat, békét, otthont, ennivalót, meg azt, aki elénk rakja, könyveket, szavakat, énekeket, madarakat vagy éppen világjáró overallokat. Hogy nem az a fontos, hogy mit eszünk, mit iszunk, mit veszünk, mit kapunk, hanem hogy van-e mindezekben szeretet. Elvégre a karácsony a szeretet ünnepe – hát szeressünk. Mielőtt hazaérnénk, megkérem a kislányomat, ismételje meg, amit az előbb mondott, mert olyan édes, annyira jóleső, hogy ezerszer is meghallgatnám. Türelmetlenül – „jajj, anya, te sose hallasz semmit!” – megismétli újra, hogy „nincs jobb dolog, mint együtt lenni veletek”, s a szívem tele lesz hálával, szeretettel és hittel meg reménnyel, hogy akkor talán mégis csak jól csináljuk a karácsonyt, az életet. Ahol és akikkel lenni jó, ott sok hiba nem lehet.
Boldog karácsonyt!
