Boldog karácsonyt!

A Magyar Szó dolgozói a napilap nyolcvan éves fennállása alatt számtalan olyan „pótmunkát” végeztek, melyekkel vagy a kapcsolatot ápolták az olvasóval, vagy a lap eladásán próbáltak kisebb-nagyobb sikerrel javítani. Említettem már az élőújságokat, a Strandszépe-választást, a Közös íróasztal és a Kérdezz-felelünk rovatokat, valamint ide tartoztak a nyereményjátékok is, amelyekből szinte megszámlálhatatlan volt. Nem kis túlzással mondhatom, hogy a nyolcvan év alatt minden egyes vajdasági magyar család nyert, vagy legalábbis nyerhetett volna. Persze voltak olyan szerencsések, akikre többször is rámosolygott Fortuna istennő. Minden egyes nyereményjátéknak megvolt a főnyereménye, de több vigaszdíjat is kisorsolt a Magyar Szó. Talán a legértékesebb nyeremény az autó volt, a hetvenes és nyolcvanas években többször is sorsoltunk ki autót, egy alkalommal egyszerre kettőt is. De az olvasó nyerhetett értékes külföldi vagy belföldi utazásokat, nyaralásokat is. Emlékszem, egy alkalommal egy utazási iroda egy autóbusznyi olvasónknak biztosított egyhetes prágai utazást. Ekkor mi is velük tartottunk, pontosabban jómagam és Lazukics Anna fotóriporterünk, sőt magammal vihettem öt-hatéves lányomat is. Prágát ekkor csodálhattam meg először, és itt tanultam meg azt is, hogy a pénztárcát jól el kell rejteni a turistákkal teli városokban. Nem a turisták elől, hanem a közöttük portyázó zsebtolvajok miatt. Kollégáim közül nem én voltam az egyetlen, aki ezt az iskolát saját bőrén tapasztalta meg. Ilyen esetekre azonban mindig volt megoldás, engem Lazukics Anna segített ki, így kedvemre sörözhettem is. Akkor Prágában még a Švejk volt a menő söröző meg a Flekken. Csapatunk a Švejkben kapott helyet. Mi felnőttek élveztük a söröket, amelyeket csinos hölgyek hoztak ki, karjukon néha tíz korsóval is egyensúlyozva, lányom pedig le sem vette szemét a színpadról, ahol kabaréjelenetekkel szórakoztatták a vendégeket.

Amikor az utak során az újságíró úgy járt, mint jómagam Prágában, Kiss Gizella a számvevőségről azonnal intézkedett, és utalta a pénzt. Másnap a Magyar Szó kiküldött tudósítója már nyugodtan tudósíthatott mondjuk a madridi nagy sporteseményről. Mert fontos volt az esemény, fontos volt a saját tudósítás. Az olvasó akkor talán el is várta tőlünk.

Ilyenkor, karácsony táján a szerkesztőségi hangulat mindig emelkedett, még akkor is, amikor a karácsony szót nem volt ildomos leírni, szentestéről, ünneplésről pedig csak titokban lehetett szólni. Még egymás között is, mert ugye, a falnak is füle van. A Magyar Szó azonban szerencsés helyzetben volt. A dolgozói minden karácsonykor ünnepelhettek anélkül, hogy fejmosást kaptak volna A Párttól vagy az alapítótól, ami gyakorlatilag akkor ugyanazt jelentette. Ünnepelhettünk, mert karácsonykor volt a lap születésnapja. Nem tudni pontosan, ki javasolta ezt a napot a Szabad Vajdaság első megjelenéseként (a névváltoztatás már nem karácsony napján történt), de furfangos ember lehetett.

Karácsonyt tehát a rendszerváltásig nem ünnepelhettünk hivatalosan – persze otthon és titokban, mint mindenki más, ezt megtehettük, sokan meg is tették. Kubát János, aki 1991-ben került a lap élére, volt az első főszerkesztő, aki ezen a napon a lap megjelenésének évfordulója mellett a karácsonyt is ünnepnapnak nyilvánította. Mégpedig úgy, hogy megszervezte a Magyar Szó dolgozói, pontosabban a gyerekei számára a karácsonyi ünnepséget, előtte pedig a Mikulás-napi csomagosztást. Bálint Sándor, aki 1992-ben váltotta le Kubátot, folytatta, és a mai napig tartó hagyománnyá tette ezt a napot a szerkesztőségben.

Karácsonyfa került az épület főbejárata előcsarnokába és a szerkesztőségbe is. Ügyes kezek – szinte mindig a titkárnők, az elmúlt években Újházi Eszter – feldíszítették a fákat, alatta pedig ott volt az alma, dió, narancs és természetesen a csomagok. Akkor még nagyszámú volt a szerkesztőség, és sokunknak voltak kisgyerekei, emlékszem, az ünnep estélyén alig fértünk el a deszkben vagy az emeleti tanácsteremben. Az asztalok roskadoztak a finomabbnál finomabb süteményektől, üdítőktől, de a szülök kedvéért volt szeszes ital is. A mézes pálinka fogyott el a leggyorsabban, aki késve érkezett, már nemigen jutott hozzá, feltéve, ha valaki a kollégák közül – tudva a késésről – elrejtett egy kupicával számára.

Egyébként voltak kollégák, akiknek mindig volt rejtett pálinkája. Nem azért rejtették el, mert titkolták volna azt, hogy kedvelik ezt a nedűt, hanem azért, mert tudták, hogy ha kiteszik az asztalra, pillanatok alatt elfogy. Ezért a pálinkás üvegek mindig a szekrényben álltak, kulcs alatt. Persze időnként előkerültek, például karácsonykor. Emlékszem, egyszer – akkor még nem ünnepeltük hivatalosan a karácsonyt – Szavics György szerkesztő így, ünnepnap táján félrehívott a könyvtárba, ahol volt egy kulcsos szekrénye. Nem tudtam, mit akar, úgy gondoltam, hogy valamelyik írásom miatt fog diszkréten megdorgálni. Nem ez történt. A szekrényéből elővett egy félliteres flaskót, és a kezembe nyomta.

– Húzd meg, hiszen ünnep van.

Ittam egy kortyot az üvegből, majd ő is jól megöblítette a száját a pálinkával, visszatette az üveget, bezárta a szekrényt, és elmentünk.

Ilyenkor, a karácsonyi ünnepek előtt elmélázok azon, hogy a negyven év, amelyet a Magyar Szóban eltöltöttem, mit jelentett nekem? A sok-sok bosszúság, elégedetlenség, harag, elkeseredés ellenére, amely a negyven éven át kísért, felbecsülhetetlen értéket adott nekem, hatalmas gazdagságot élményben, emlékekben, haverokban, barátokban. Egy nagy családot, amellyel ünnepelni is jó volt.

Boldog karácsonyt!