Egy egész népet taní-tani

Az Alekszandr Karelinnal, minden idők talán legnagyobb birkózójával készített kurta farkú interjúm előtt izgultam ennyire, mint a Hobó-beszélgetést megelőzően. Mit kérdezzek, hogy ne közhelyeket, már agyonrágott dolgokat pufogtassak? Mire tereljem a szót? Egyáltalán: milyen ember ő? E célból meglátogattam Verebes Ernő barátomat, a Nemzeti Színház dramaturgját, leültünk egy kávéra, és faggatni kezdtem. S amikor arra a kérdésemre, mit csinál ő 2013 óta a Nemzetiben, azt mondta: „Semmit. Ő a Hobó”, nos, attól a pillanattól kezdve talán meg is nyugodtam, s eldöntöttem, nem kell tőle világot megváltó válaszokat várni, egyszerűen beszélgetni kell vele.

A zentai Mojo Club udvarában épp a jófajta pljeszkós lepényt majszolta, de mindjárt maga mellé ültetett (nyilván azért is, mert Ernő beprotezsált...), s csakhamar már jókat csevegtünk, jó sztorikról, anekdotákról nosztalgiáztunk, aztán már jöttek is a versek. Egyszóval, későbbi levelében súlyos gengszternek nevezett, ezért szimpatikusnak. Erre büszke vagyok, meg arra is, amikor csaknem egyórányi anyag után kikapcsoltam a diktafont, felkiáltott: „Mi van? Beszélgessünk még!!!”

Egyszer azt nyilatkoztad, csavargó vagy. Eddigi életművedet tekintve zenész, irodalmár, színész vagy, tehát tényleg csavarogsz a műfajokban. Lehet egyszerűen úgy nevezni, hogy egzibicionista művész?

– Én azt mondanám, hogy egy utolsó ripadék vagyok ezekben. Ezeket az éveket talán azért tudtam végigcsinálni, mert nem azzal foglalkoztam, én ki vagyok, hanem azzal, amit csináltam.

Gyermekkorodban majdnem kosaras lettél, aztán 1966-ban felajánlották, hogy felvesznek a Színművészeti Főiskolára, de te nem akartál színész lenni, holott akkor talán fél Magyarországnak az volt az álma. Miért?

– Szerencsém volt, mert egyébként nincsenek meg az adottságaim. Nagyon sok költő versét mondom, de nem úgy, ahogy a színészek. Nekik megvannak az eszközeik, megtanulják, hogyan kell hangsúlyozni, hol kell szünetet tartani, hangszínt váltani, nekem viszont nincsenek meg ezek az eszközök, hanem belülről csinálom. A Kopaszkutya után nagyon sok komoly felkérésem volt szerepekre, de csak egyet vállaltam, és megbuktam. Nem tudok szerepeket játszani, önmagam vagyok. Írtam egy-két verset és könyvet, aztán az sem tett engem íróvá.

1968 körül már angolul énekeltél. Hogy a fenébe sikerült akkortájt megtanulni azt a nyelvet?

– Mindenki angolul énekelt, de senki sem tudta a nyelvet, hanem hallás után leszedték a dalokat, és az ment kamu angollal. Én is énekeltem a The Spider and the Fly-t... Az az igazság, hogy az volt a fordulat éve az életemben, s ez az újvidéki Új Symposionnak köszönhető, mert megjelent akkor egy tanulmány arról, hogy a TheRolling Stones, a The Doors, Bob Dylan milyen szövegeket ír, s akkor jöttem rá, hogy ezek a dalok számomra mit hordoznak. Ezek kapcsán kezdtem el én is szövegeket írni és énekelni.

Azért érdekes adatokat lehet találni életed kapcsán. Az egyik az, hogy 1974-ben a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat alkalmazásában komolyzenei klubokat szerveztél, holott két évvel azelőtt letartóztattak.

– 1968-ban az Omega együttes klubjában előadtam életem első dalát, a Lakájdalt, és ezért kirúgtak az egyetemről. Így levelezőin fejeztem be a történelmet, és a népművelést vettem fel. Amikor már majdnem befejeztem az iskolát, mint népművelő kerültem a vállalathoz, komolyzenészként.

1976-ban már volt útleveled, mert Zágrábban kétszer megnézted a The Rolling Stonest. Mennyire volt ez meghatározó későbbi zenei karrieredben?

– Piros útlevelem volt, az a szocialista országokba volt érvényes, így Jugoszláviába is. 1964-ben a katonaságban a Vörös kiskakast hallgattam az őrtoronyban, s ez betette a kaput. Nem tudtam, mi ez, azt sem tudtam, mi az a Rolling Stones. Akkor tudtam meg, mi az a blues, mert előtte azt hittem, hogy a dzsessz valamilyen alfaja. Aztán elkezdtem gyűjteni a lemezeiket, s az első öt levitte a fejemet, felrobbantotta az agyamat! 1967-ben Varsóban volt Stones-koncert, de akkor még nem volt útlevelem, de különben sem jutottam volna be, mert azt mondják, valami 3000-es csarnokban volt, és csak a kommunista gyerekek jutottak be. ’76-ban már volt úti okmányom, s rögtön befizettem egy zágrábi útra. Nekünk csak a második napra volt jegyünk, de előző nap a belvárosban az összes márkámért aznapra is vettem egyet. Megnéztem tehát kétszer, és minden elképzelésemet felülmúlta, mert addig ilyet nem lehetett látni, sem a külsőségek, sem a világítás terén, de Jaggerék kinézete és mozgása, meg zenéje terén sem. Mivel nem voltam felmentve tornából, előrenyomultam az első sor felé, de ez nem sikerült, mert a korlátnál nálam is egy fejjel nagyobb és 20 kilóval nehezebb pasik álltak...

Belügyesek?

– …nem, hanem a helyi Mladost Vízilabdaklub tagjai! Néztek is, mert én az összes számukat tudtam kamuangollal, s a végén iszonyúan összehaverkodtunk! Van ezzel kapcsolatban még egy sztori, mert volt ott egy nyíregyházi tornatanár, akinél volt egy nagy fehér zászló, amire fel volt hímezve, hogy „Stoned”. Na ezt akarta feldobni a színpadra, de ezek a nagy darab állatok eltolták. Én közben rájöttem, hogy ő magyar, elkértem tőle a zászlót, és egy laza kosárlabda-mozdulattal Jagger elé dobtam. Ő felvette, megtörölte benne az arcát, és hátradobta Charlie Wattsnak. A nyíregyházi pasi úgy sírva fakadt, hogy az egész koncerten bőgött, engem meg csókolgatott. Sokáig találkozgattam vele... Amit ott láttam, fel sem lehetett fogni. Vizuálisan, de érzelmileg sem, mert sistergett az egész. Ezután jött az ötlet, hogy csinálok egy zenekart.

És ez sikerült is, mert a Hobo Blues Band 1978-ban megalakult. 1981-ben viszont betiltották a Kopaszkutya lemezt, de a filmet nem. Mennyire kellett akkoriban kompromisszumokat kötni?

– Ekkor már gimnáziumi tanár voltam, s mivel már nem kosaraztam, úgy gondoltam, csinálok egy hobbizenekart. A Torta című szám kapcsán tört ki a legnagyobb gyalázat, mert a Jancsóék Aczél György születésnapjára küldtek neki egy kurva nagy tortát, ezt én megtudtam, s ezért írtam egy szimbolikákkal teli dalt, amit „feldobott” valaki. Erről a rólam készült 31 dossziés titkosszolgálati anyagban csak nyomok vannak, de betiltottak más számokat is. Az első, igen pocsék albumunk óriási siker lett, ez volt a második, de nem volt egy óriási öröm, hogy nem jelenhetett meg. Kötöttem én azért kompromisszumokat is, például a Moszkva tér blues-számmal kapcsolatban, amely úgy szólt, hogy „A Moszkva térig jár az 56-os busz...”. Hát úgy rúgtak ki, hogy a lábam nem érte a földet, de nem írtam át! Viszont az Országút blues úgy kezdődik, hogy „Jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac”, ám eredetileg úgy szólt, hogy „B. elvtárs Moszkvában a Volgája hátsó ülésén a titkárnőjére várt. Hátraszólt a sofőr: főnök, mi a cél? Gyerünk le a Krimbe, s ami belefér!”. Mondanom sem kell, akkor is hátsón billentettek, de belementem a kompromisszumba, mert kurva jó szám volt! Mi a fenét csináljak, hát utánanéztem, melyik megyében milyen első titkár van, nehogy tökön rúgjam saját magam, s az volt a szerencsém, hogy Komócsin elvtársnak hívták a Csongrád-megyei párttitkárt, így az lett, hogy „B. elvtárs Szegeden a Volgájába szállt...”. Így már elment! A Vadászatban van egy Száműzött lovag című szám, aminek eredetileg Konrád lovag volt a címe. Így kezdődött: „Apám kitagadott, nincs otthonom, hazám.” Mindenki ismeri az apámmal való viszonyomat... Konrád György akkor ellenzéki üldözött író volt, s Aczél kiszúrta ezt, azt mondta, ez nem lehet, mert az apám kitagadott. Azt találta ki, hogy ezt Deák Bill Gyula énekelje, s új címen átment. Volt az elején is egy nóta, ami arról szól, ki nem vagyok, s ami úgy kezdődik, „nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt, nem vagyok sovány, nem vagyok dagadt”. Erdős Péter cenzor azt mondta, hogy képzeli maga ezt, a forradalmi munkás-paraszt kormány idején? Mondtam, én lediplomáztam, én értelmiségi vagyok. Azt mondta: „Akkor az más...”.

A költészet végigkísérte az életedet, Eörsitől kezdve Ginsberg, Faludy, Pilinszky, de legnagyobb ilyen ópuszod mégis József Attilához fűződik. Ezek szinte mindannyian kitaszítottak, a társadalom peremén sínylődő zsenik voltak. Tudatosan választottad őket?

– Abszolút nem. Olyant, hogy én leülök, és írok számokat, olyat a 77 évemben nem csináltam. Ha nem jön magától, nem csinálom. Ha valami jön, az sem mindig magától, hanem valaki, valami diktálja. Van egy régi lemez, az I love you Budapest, s a strandon írtam a szöveget, mert rámjött a happáré. De csörgött a telefon. Gyorsan ledobtam, visszamentem a pokrócra, ott feküdtem, s látom, hogy a franciakockás füzetem lapjának a tetején a következő szöveg áll: „A kanális kígyója fekete vért okád”. Néztem, ki írhatta ezt, mert semmi nem jutott eszembe, mit jelent. Aztán eszembe jutott, hogy eredetileg történelemtanár vagyok, s Mátyás király 1490-es halála előtt volt kb. utoljára szabad Magyarország – szerintem. Ez pont 500 éve volt, így úgy folytattam, hogy „...most ért véget az 500 éves blokád”. Ami a költészetet illeti: nagyon sok ember szemében én sikeres vagyok, de ezzel nem foglalkozom, hanem csinálom azt, amit kell. Ezek az emberek nem tudják, milyen kemény dolgok voltak az életemben, de a napokban megjelenő könyvemben benne lesz. Itt van a József Attila-tanítás, hogy „Ti jók vagytok mindannyian,/ Miért csinálnátok hát rosszat?”, vagy Faludy Gyuri bácsi Villon-fordításai, amit hetedikes koromban stencilpapíron olvashattam: „A vén Paraszt már tudta s várta/alkonytájt kinn az udvaron:/”Görnyedt testünknek nincsen ára,/s úgy halunk meg, mint a barom”. Ezek miatt fordultam az irodalom felé, mert az iskolában ezekből keveset tanítottak. Aztán segítséget is kaptam, mert Verebes Ernő barátommal például csináltunk egy Pilinszky-lemezt. Mindig segítséget kapok, sokszor a költőktől. Villon kapcsán sokszor a kocsmadalnoki arcát mutatják be, de nála nemcsak a csavargásai vonzottak, hanem például olyan versei vannak Istenről, a szerelemről, hogy teljesen belezúgtam. Sárbogárdon áprilisban volt az 1000. József Attila-estem. Ez a harmadik ilyen estem, az a címe „Tudod, hogy nincs bocsánat”. Ezt 521 alkalommal játszottam, rengeteg kicsi faluban is, s ezt pontosan tudom, mert a Déryné Programban benne vagyok. József Attila összehasonlíthatatlanul jobban benne van a magyar emberek tudatában, mint az összes többi.

2011-ben volt a HBB búcsúkoncertje, és abban az évben kaptad meg a Kossuth-díjat is. Meg kellett fésülködni?

– Öltönyben voltam!

A blues rétegzene, érzésem szerint a The Rolling Stones és Eric Clapton óta úgy 10–15 évenként kap erőre. Te viszont februárban ismét megtöltötted az Arénát. Blues-zal vagy Hobóval?

– Az „öregek” viszik ezt tovább, s inkább Amerikára érvényes, mert ott benne van a kultúrában, Magyarországon meg nincsen. Jó lenne, ha az emberek a saját érzelmeiket énekelnék el, ehelyett angolul zenélnek.

Elég rohadt volt a XX. század, de ez a mostani sem patyolat eddig. Ihletet ad a rossz történelmi időszak?

– Elég komolyan Covidos voltam, s volt időm megírni az említett könyvemet 950 oldalban. Igaz, Angéla lányom lecsökkentette 750-re, s kihagytunk mindent, amivel nagyon ártanék magamnak. Hogy milyen a XXI. század? Az egyik új, tavaly írt dalom címe az, hogy „Sosem lesz vége”. Erre most Ukrajnában kitört a háború... Nem vagyok én jós, s mindenki öl, mert a jobboldal azt hiszi, azért nem csatlakozok hozzájuk, mert baloldali vagyok, a baloldal meg azért, mert nem mentem el a görények választási kampányára, s rámküldtek mindenféle, nyelvújító módon megfogalmazott „újseggírót”. Ennek az egész zene-dolognak vége, jött az internet, meg a kommentek. Már nem az számít, mit csinálsz, mit mondasz, hanem az azokra érkező komment. Tolvai Reni fenekét jobban ismerik, mint József Attila költészetét. A közönség viszont mindig eljön, és eltartanak.

Hát, Zentán is eljött a közönség. Köszönet mindenért a Mojo Clubnak, mert élmény volt ismét meghallgatni Hobót. Köszönet azért is, hogy elviselték azt a sok egykori hosszú hajú veteránt. Reméljük, hogy Hobó jó egészségnek örvend még évekig, mert szeretnénk őt újra látni. Valahol itt, a Vajdaságban.