Reggel hat harminc. A brüsszeli nappalinkban ülök, bámulok kifelé az ablakon, valahogy nem jönnek a szavak. Az jár a fejemben, hogy most valami mást szeretnék papírra vetni, pontosabban a billentyűzetemen bepötyögni, mint amit egyébként szoktam. Sokáig gondolkodom. Már hét óra, mire valami értelmes az eszembe jut, mert egyre csak az kattog a fejemben, hogy remélem nem ébred ma túl korán a lányom, csak aludjon még a család, mert olyan jól esik ez a csend, a nyugalom, olyan jó ez az édes egyedüllét. Közben azért be-belesek a gyerekszobába, és a napi teendőket is listázom, biztos, ami biztos, nehogy kimaradjon valami fontos. Ez van – anyaüzemmódban vagyok akkor is, ha éppen nincs szükség az anyáskodásomra.
A kora reggeli dilemmám oka, hogy a minap eszembe jutott, egyéves az Anyasarok. Mit mondhatnék? Büszke vagyok rá. Mondhatnám, hogy a második gyerekem ez a kis rovat, de azért nem vagyunk annyira szeretetteljes viszonyban. Mert az igazság az, hogy mostanában többnyire, teherként tekintek az írásra. Nem azért, mert nem szeretném – igazán és őszintén szeretek írni. Szeretem a szavakat. S nem is azért, mert hosszadalmas lenne kitalálnom, miről is írjak. A fejemben általában az írás is a legfelső polcon van. A baj inkább az, hogy a valóságban oda jutottam, reggel hatkor kelek, mert így még azelőtt jut némi időm alkotni, hogy igazán elindulna a nap. Így nyugodtan tudok írni mielőtt fejest kell ugranom az előttem álló feladatok tengerébe. Ilyenkor tudok egyedül lenni, ilyenkor van csend és nyugalom, mert rajtam kívül mindenki az igazak álmát alussza. Erőfeszítéseim ellenére azonban még így is rengeteg a félbe hagyott mondat, megszakadt gondolatmenet, amikhez visszatérve, nem tudván mit is akartam pontosan mondani, néha egyszerűen nem is értem, miért csinálom ezt. Ide jutottam, egy évnyi írást követően úgy, hogy közben háztartásbeli anya vagyok. Aztán elvétve, nagy ritkán, szembe jön velem egy ismerős, aki azt mondja, sokat jelentenek neki a szavaim. Megállít valaki a boltban, s azt mondja, olyan jó, hogy merek az anyaságról nyersen és őszintén írni. Vagy kapok egy üzenetet, hogy valakinek könnyet csaltam a szemébe, aztán egy másikat, hogy van értelme annak, amit csinálok. Ilyenkor eszembe jut, miért is kezdtem el ezt az egészet.
J. K. Rowling, a Harry Potter-sorozat írónője egyik legbölcsebb karakterén keresztül üzeni nekünk, hogy a szó minden varázslat kifogyhatatlan forrása. A szó bánthat, ugyanakkor gyógyír is lehet a legtöbb bajra. Ezért is szent meggyőződésem, hogy van értelme annak, amit csinálok, még akkor is, ha néha nagyon nehéz. Sőt, tudom, hogy van értelme, mert még élénken él bennem az emlék, milyen megszállottsággal kerestem más anyák beszámolóit egy-egy fejtörést okozó helyzettel kapcsolatban – könnyebb volt elviselni bármilyen megpróbáltatást, ha tudtam, nem vagyok egyedül. És éppen ebből az alapgondolatból született az Anyasarok. Egy kis rovat, egy kicsi sarok, ahol egyik anya sincs egyedül.
Egy éve tehát a mindennapjaim része, hogy azon kattog az agyam, mi legyen a következő? Miről írjak legközelebb? Egy év nem tűnhet hosszú időnek, ha csak úgy általánosságban nézzük. Az Anyasarok szemszögéből meg főleg nem – nagyon gyorsan elszállt. Egy év anyaság már más. Egy év alatt minden egyes nap száznyolcvan fokot fordul a világ. Egy év alatt többször csináljuk a dolgokat rosszul, mint jól, de egy év gyakorlat után egyszer csak azt vesszük észre, többször érezzük mi a helyes, mint ahányszor kétségbe esünk. Egy év anyaság nagyobb lecke, mint elvégezni bármilyen felsőfokú képzést. Itt nincs tananyag, nincs tankönyv, de még csak előadó, oktató sincs. Magunkra vagyunk utalva, s annak a súlyos gondolatnak tudatában ikszeljük a helyesnek vélt válasz melletti kis négyzetet, hogy az eredmény majd csak évek, de lehet évtizedek múlva mutatkozik, amikor már alig lesz lehetőségünk módosítani rajta. Ki a megmondhatója, jól tesszük-e, hogy szófogadásra és szabálykövetésre neveljük a gyermekünket, vagy éppen az lesz-e a jó, ha utat engedünk a lázadásának, ha engedjük, hogy ő mutassa az irányt? Tesszük, amit legjobbnak vélünk. S tesszük mindezt úgy, hogy nagyon jól tudjuk, mennyire szeret a társadalom ujjal mutogatni az anyákra, hogy lám, nem csoda, hogy ilyen ez a gyerek, ha az anyja nem nevelte jól.
Anyának lenni nagyon nehéz. Nem azért, mert hatkor kell kelni egy kis én-időért. S talán nem is azért, mert a fél életünkről gyakorlatilag lemondva, az esetek többségében egyáltalán nem azt csináljuk, ami éppen jól esne, amire szükségünk lenne, hanem azt, amire mindenki másnak szüksége van. Habár ez a része is irtó nehéz. A legnehezebb talán az, hogy olyan sokszor érezzük magunkat egyedül – főleg a legelején. Vagy az olyan pillanatokban, mikor hitetlenkedő és botránkozó tekintetek kereszttüzében próbáljuk rávenni, az üvöltő, a járdán fetrengő totyogóst, hogy most már menjünk szépen tovább, s ha lehet kicsit csendesebben. Vannak ezek a pillanatok, mikor úgy tűnik, az egész világ bennünket figyel, mégis borzasztóan egyedül érezzük magunkat. Pedig nem így van.
Egyszer azt olvastam valahol, hogy mi, anyák sosem vagyunk igazán egyedül, mert fogjuk, tartjuk egymást, összekapaszkodunk, mint a föld alatt a fák gyökerei. Hosszú ideig maradt velem ez a kép, az összekapaszkodó fagyökerek, ahogyan erős gyökérhálóik körül zsong az élet, a fák meg csak állnak szilárdan. Tetszett ez a kép. Lehet pont azért szólított meg annyira, mert manapság egyre kevesebbszer kapaszkodunk úgy igazán össze, mintha szakadozna ez a gyökérháló. Legyen hát az Anyasarok egy a sok fa közül, egy csomópont, egy szilárd és mindenki számára elérhető kapaszkodó, egy bizonyosság, hogy anyák, legyünk bárhol ebben a világban, nem vagyunk egyedül.
