A grafikusok munkája rendkívül sokoldalú, vannak akik a megrendelésekben rejlő kihívásokat keresik, de olyanok is akadnak, akik számára az önkifejezés a legfontosabb. Móricz Ildikó topolyai származású grafikusművész, jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara Tervezőgrafika Szakának ötödik évfolyamán folytatja tanulmányait, és egyaránt dolgozik Magyarországon és Vajdaságban is. Az elmúlt időszakban az ő logóját választották meg a Művészeti Kar 25. éves évfordulójának megünneplésére, a legújabb munkája pedig a Mézeskalács gyermeklap címlapját díszíti, amely minden kisiskolás táskájában ott lapul majd a napokban.
A középiskolai tanulmányaidat az újvidéki Bogdan Šuput Művészeti Középiskolában végezted el, majd Pécsre iratkoztál. Mennyire volt ez számodra éles váltás?
– Nagy váltás volt az elején. Lassacskán már letudom az egyetemi kötelezettségeimet, de úgy érzem, egyik sem volt olyan nehéz, mint az első félév az egyetemen. Több szempontból is, nem a költözés vagy a helyszínváltás volt a probléma, hanem az, hogy a legtöbb osztálytársam idősebb volt nálam, ezáltal legalább egy évvel több szakmai tapasztalat állt mögöttük. Gyorsan kellett felzárkóznom közéjük. Amit Pécsett kértek tőlem, azt nem feltétlenül tanultam meg Újvidéken, ettől függetlenül nagyon szerettem a középiskolát.
Én azt vettem egyébként észre, ahogy nézem a különböző képzőművészeti egyetemeket, legyen az akár Újvidéken, Szegeden vagy Pécsett, hogy megvan egy sajátos látásmódja. Mi szerinted a pécsi iskola egyedisége?
– Igazából nagyon sokféle ember megfordul ott, és nagyon sokfajta grafikai világ is találkozik, nem hiszem, hogy lenne egy kifejezett, mindenkire jellemző grafikai tendencia a mi szakunkon. Számomra az az érdekes, hogy hogyan hatnak egymásra egy osztályon belül olyan hallgatók, akik általános értelemben vett tervezőgrafikával foglalkoznak, mint logók, arculatok, csomagolástervezés, illetve azok, akik inkább az autonóm művészet és a tervezőgrafika perifériáján mozognak. Talán ezt nevezhetjük a pécsi képzés sajátosságának, hisz nagy hangsúly van arra fordítva, hogy mind a két szakmai csoport megtalálja a helyét és a hangját a szakon. Ha másfelől közelítem meg a kérdést, az is érdekes, hogy egyre több vajdasági fordul meg a pécsi egyetem tervezőgrafika szakán, és valahogy mindannyian főleg illusztrációkkal indítunk. Korai rajzaink között felfedezhető a vizuális kapcsolat, hasonló stílusban és lelkületben alkotunk, továbbá fontos számunkra az autonóm művészeti attitűd is a tervezőgrafikán kívül.
Ötödéves vagy az egyetemen, gyakorlatilag ez már az utolsó éved a mesterképzésen, mi az, ami művészetileg leginkább foglalkoztat?
– Ez most egy kritikus pillanat, nem vagyok pesszimista, de kicsit nyomaszt, hogy nem tudom, hogy mit fogok csinálni egy év múlva. Terveim között szerepel, hogy folytatom a tanulmányaimat és doktori képzésre jelentkezek. Ezáltal lehetőségem lenne kötöttségek nélkül dolgozni olyan nagyobb szabású művészeti projekteken, melyeken munka mellett már nem lesz időm. Rengeteg ilyen ötlet tolong a fejemben, jelenleg az foglalkoztat a leginkább, hogy megteremtsem a feltételeket ezek világra hozásához. Összefoglalva a gondolataim, szívesebben foglalkoznék a grafika művészeti, autonóm oldalával, mint az alkalmazott tervezőgrafikával.
Ilyen éles határvonalat kellene húzni a kettő között?
– Nem feltétlenül, de jelenleg még nem érzem kristálytisztán, hogy a magam esetében hol húzódik ez a határvonal. Természetesen megrendelői munkák alkalmával is beszélhetek olyan tapasztalatokról, melyek miatt hálás vagyok, hogy ezt a szakmát választottam. Sőt, vannak olyan esetek, amikor belecsempészhető a megrendelői igények közé valami a grafikus egyéniségéből is. Látok magam körül jó példákat, olyan tanulókat és végzett grafikusokat, akik sikeresen megtalálták ezt az utat. Érdekes az is, hogy hogyan lehet egy olyan megrendelői kört kialakítani, akik tisztában vannak a munkáiddal, hogy milyen vizuális nyelvezettel élsz, mint grafikus. Ilyen esetekben az igények együtt csiszolódnak tovább.
Az elmúlt időszakban elkezdtél kétlaki lenni. Pécsen is megvannak a munkáid és Vajdaságban is. Mi az, ami Pécshez köt, és mi az, ami Vajdasághoz?
– Ami a vajdasági munkáimat illeti, elsősorban illusztrátorként dolgozom, különböző újságok és könyvek esetében, ezek zöme gyermekek számára készül. Szeretném, ha több minden kötne ide, ilyen téren még csak az elmúlt időszakban kezdtem igazán nyitni. Pécsen elsősorban az egyetem perifériájához kapcsolódó művészeti életben vettem részt, különböző csoportos vagy egyéni munkák, szakmai ösztöndíjak, versenyek vagy kiállítások formájában. Az a kötelék, mely a hallgatói létből adódott, mára már lazult valamelyest. Azóta igyekszem szélesebb körben figyelemmel kísérni a művészeti eseményeket, főként az itthoniakat, és ha csak tehetem, részt is veszek bennük.
Pécsett tagja vagy a Drukker nevű csoportosulásnak is, mit érdemes tudni erről a csoportosulásról?
– A Drukker tulajdonképpen egy közösségi nyomdaműhely, melyben régi nyomdászati eszközökkel és gépekkel ismerkedünk, megtanuljuk őket használni, majd azzal kísérletezünk, hogyan lehet a régi, manuális technológiákat interpretálni mai vizuális környezetbe. Hogy egy példával éljek, számomra nagyon érdekes jelenség, hogy egy hagyományos módon kinyomtatott grafika hogyan hat online térben, hiszen hordozza a nyomtatás sajátosságából származó jegyeket, ugyanakkor steril közegben jelenik meg, egy képernyőn. Ennél egyszerűbb az az eset, mikor a nyomatot a kezünkben tartva szemléljük, ekkor azt érdemes megfigyelni, hogyan lehet úgy visszanyúlni a nyomdászati eszközökhöz, hogy az a grafikával vagy a tartalommal is koherens legyen.
A legnépszerűbb a risograph (magyarosan: rizó) gépünk, mellyel művészeti nyomatokat, kiadványokat, zine-nokat készítünk. Bármilyen témát feldolgozhatunk, előfordul, hogy közéleti vagy szociális jelenségekkel foglalkozunk. Ez a technika ideális kis példányszámú kiadvány vagy művészeti nyomat előállítására. A műhelyben megtalálható nyomdagépeket különböző helyekről szedtük össze, gyakran a szállítás drágább volt, mint a gép, mivel ezeket az eszközöket már nem használják sokszorosításra.
Miért kezdtél el foglalkozni a régi nyomdai technikákkal?
– Magam is kíváncsi vagyok erre. Többünket ért el egyszerre ez a láz a szakon, így nem vagyok benne biztos, hogy kizárólag saját kútfőből fakad ez az igény, de mindig is érdekelt. Főleg kulturális értelemben, hisz párhuzam húzható a vizuális kommunikáció fejlődése és a nyomdászat fejlődése között... Azt viszont nem tudom meghatározni, hogy mikor kezdtem el mindezt beépíteni a munkásságomba is. Mindenesetre nem vagyok ezzel egyedül, a szaktársaim körében is fellelhető ez a tendencia.
Nem csak a régi, de a természetes anyagok iránt is vonzódsz, ez is generációs motívum lenne?
– A technika fejlődése a grafikusokat is érinti, mert az a vizuális világ, amely ennek következtében kialakult – legyen szó akár a 3D-s vagy vektorgrafikáról, vagy még ezeknél is korszerűbb állományokról – nagyon letisztult, lényegében tökéletes, steril képi és formai jegyekkel rendelkezik, melyből hiányzik a hiba. Az emberben viszont megvan, talán ezért történik meg velem néha, hogy a leglenyűgözőbb látvány esetén is hirtelen hiányérzetem támad, vagy kellemetlen érzés fog el. Ezzel szemben a természetes anyagok használata hibákat indikál, legyen az akár szándékos vagy véletlen. Ezek a rokonszenves hibák nem vesznek el a grafika értékéből, inkább közelebb viszik a befogadóhoz. Úgy gondolom, mindennek megvan a maga helye és mértéke, létezik olyan műfaj a grafikán belül, ami tökéletességet igényel, de olyan is, amibe beleférnek a természetes anyagok vagy a hibák.
Izgalmas az is, hogy a munkáidon hogyan jelenik meg az idő koncepciója, hogyan viszonyulsz az időhöz?
– Néha úgy érzem, hogy én használom az időt, néha pedig úgy, hogy az idő használ engem, ez egy érdekes viszony. A mindennapi életben nem bánok vele túl jól, és valószínű ezért is izgat ennyire a művészeti tevékenységeim során. Az idő egyfajta visszatérő motívum lett, de nem próbálom az egész fogalmat megfogni grafikailag, inkább csak a szeszélyeit igyekszem megjeleníteni. Ezt nem is szabad túl komolyan venni, mert úgy sosem lehetne elcsípni.
Az időnek most lett egy relatívabb fogalma is, amely a koronavírus miatt most mindenki számára kialakult. Amikor a kérdéseken gondolkodtam, megfogadtam, hogy nem kérdezek rá arra, hogy ez az időszak milyen hatással volt a művészetedre, mert ez lassacskán már minden egyes beszélgetés folyamán előjön, viszont a te munkáidon egyszerűen annyira kifejező ez, hogy nem lehet nem rákérdezni.
– Igazából két szálon futott az a történet, hogy miért akartam ezzel, mint művészeti koncepcióval foglalkozni. Az a benyomásom, hogy borzasztóan rányomja a mainstream média a súlyát, és kisajátítja a témát. Magamon, illetve a környezetemen is észrevettem, hogy teljesen kiszolgáltatottá tesz bennünket a hírek folyamatos frissítgetése. Közben a megváltozott élethelyzet személyes megélésére nem maradt kapacitásunk. Mulasztásnak éltem volna meg azt, ha nem próbálok valamit mégis kihasítani, valamit, ami kellőképp személyes, ugyanakkor megszólíthat másokat is. Végül egy vizuális útinaplót hoztam létre, mely összegyűjti a karantén időszaka alatt bejárt „kirándulásaimat”. Munkám arra épül, hogy aki ezt az elkészült könyvet a kezébe veszi, biztatva legyen, hogy az időt kisajátítsa magának, és hogy a pandémiai ideje alatt keletkezett személyes megéléseit átgondolja.
Ez egyszerre volt egy belső és egy külső utazás is, gondolok a 32 négyzetméteres lakásra, ahol gyakorlatilag ezek a munkák elkészültek. Hogy kell ezt elképzelni?
– Igen, itt jön be igazából az idő és a tér aspektusa a történetbe, mert az egész folyamat úgy kezdődött, hogy megvizsgáltam ami a rendelkezésemre állt: sok idő, kevés tér. Mit tudok ebből kihozni, és hogyan tudom a teret valamelyest bővíteni? Van az a jelenség, amikor egy kifejezést nagyon sokszor elismétlünk a fejünkben, és a szó gyakorlatilag elveszti az értelmét. Én ezt próbáltam eljátszani a körülöttem lévő tárgyakkal, addig nézegettem őket, ameddig nem vesztették el a funkciójukat. Majd az átértelmezett (vagy inkább az értelmét elvesztett) környezetem tárgyaival grafikákat hoztam létre. Ennek az eredménye egy útinapló, amely ezeket a transzcendentális élményből származó kirándulásokat foglalja össze.
Egy éles kérdésváltás következik… Milyen a viszonyod a hangyákkal?
– Nem tartom magam egy kifejezetten szorgalmas embernek, így az illusztrációimon megjelenített hangyákra hárul, hogy motiváljanak engem, ha lustaságon kapom magam. Azt hiszem, erről lehet szó. Ezenkívül nagyon szimpatikus az az egyszerűség, amit érez az ember, amikor egy vonuló hangyabolyt lát, így legyen bármi is a téma, az illusztrációkon mindig elfér néhány szorgos hangya.
A Mézeskalácsba is szorgalmasan elhelyezed ezeket a szorgos hangyákat. Kicsit több mint két éve készítesz címlapot és illusztrációkat a Magyar Szó legkisebbeknek szánt mellékletébe… Mik a szempontjaid, amikor gyerekeknek készítesz illusztrációkat?
– A gyerekek számára rajzolni vagy illusztrálni valamit, öröm. Teljesen elkülöníthető lelkiállapotot kíván, mint bármilyen más munka, ami a tervezőgrafika vagy az autonóm munkák kapcsán felmerülhet bennem. Ilyenkor én is gyerekszemlélővé válok, játszom.
De nem csak gyerekeknek készítesz grafikákat. Hamarosan a felnőttek is viszontláthatják könyvekben a munkáidat.
– Az idén nyáron a Gion Nándor novellapályázat kiadványának illusztrációin dolgoztam. Kihívás volt felnőtteknek szóló illusztrációkat készíteni, és nyilván ehhez más hozzáállásra volt szükség. Sokszor inkább a szövegek hangulatára tudtam reflektálni, és nem figurális illusztrációkat létrehozni. A könyvtervezés minden aspektusa érdekes számomra, így a diplomamunkám is könyvformában igyekszem összefogni.
