Az idei szeptemberről valóban elmondható, hogy a vénasszonyok nyara volt, hiszen sokat sütkérezhettünk a szabadban. Mi is úgy döntöttünk a hónap derekán, hogy kihasználjuk még az utolsó alkalmat, és kirándulunk egyet a Fruška gorán. És ha már kirándulunk, akkor szedünk teába valót is, mivel ilyenkor érik a hecsedli vagy közismertebb nevén a csipkebogyó. A gyerekek nagyon szeretik a hecsedliből készült teát, és bármennyire fura is, szedni is szeretik, annak ellenére, hogy az ágai szúrnak. Így hát elérkezett a várva várt szombat, az idő már reggel enyhe volt, Kata ébredt fel mindenki előtt, és mire a többiek észhez tértek, már be volt pakolva a hátizsákja, rakott bele vizet, kekszet, zacskót a hecsedlinek, meg még sok „nélkülözhetetlen" apróságot.
A reggelit gyorsan bekaptuk, és máris robogtunk fel Brankovacra. Nem egész fél óra alatt már fönt voltunk a gyönyörű fennsíkon, ahol lágy szellő fújt, a frissen kaszált réten menta és kakukkfű illata terjengett, itt ugyanis rengeteg található ezekből a gyógynövényekből. A kaszálást valóban akkor fejezhették be, mert a levágott növények még frissek voltak, így Márki és Kata ezekből is szedtek egy zacskónyit. Aztán uccu neki, a két tökmag fogta magát, és lerohant a rét aljába, ahol a távolban már virítottak a csipkebogyóbokrok. A kisebbek a lenti ágakat „támadták", Előd meg én pedig a magasabbra nyúló részeket kopasztottuk. Mire megteltek a zacskók, a nap már erősen sütött, szeptember ide vagy oda, melegünk lett alaposan, így jobbnak láttuk befejezni a munkát. Elraktuk a hátizsákokba a zsákmányt, majd szépen besétáltunk az erdőbe, és az erdei úton megindultunk Zmajevac felé, egy kis túrázás még jócskán belefért a kirándulásba. Kellemesen hűvös volt a fák alatt, közben időnként ínycsiklandó illatok jöttek a közelben rostélyozó kirándulók irányából, ezért előszedtük mi is a szendvicseinket. Falatozás után megindultunk egy kapaszkodón, és ekkor váratlan dolog történt. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami belerepült a hajamba, majd borzasztó fájdalmat éreztem a fejem búbján. Végigsimítottam a hajamon, majd egy pillanat múlva méretes lódarázzsal néztem farkasszemet, aki újra rám támadt. Szerencsére a hegymászó botommal pont telibe találtam, így odébb szállt. A fájdalom leírhatatlan volt, talán így érezheti magát az, akinek szöget vernek a fejébe. A gyerekek és Csilla látták, hogy nem nézek ki valami jól, ezért a közelben tanyázó rostélyozók felé irányítottak, hogy leüljek a padra. A kirándulók nagyon kedvesek voltak, adtak fagyott húst, hogy rakjam gyorsan a csípés helyére, majd gyorsan lelocsolták a fejem búbját fertőtlenítővel. Feleségem megvizsgálta a csípés helyét, és kiderült, hogy a röpke pillanat alatt két helyen is sikerült megszúrnia a lódarázsnak. Egy pár percet pihentem, aztán megköszöntük a segítséget, és megindultunk visszafelé az autóhoz, a fejem azonban kíméletlenül lüktetett. A gyerkőcök meg folyamatosan körbeugráltak, vizsgáltak, minden percben megkérdezték, hogy most már jobban vagyok-e. Persze, persze, mondogattam, valójában azonban már a nyakamra is átterjedt a fájdalom.
Szerencsére sikerült valahogyan hazavezetnem, aztán estig borogattam a fejem. Mikor már kezdett alábbhagyni a lüktetés, arra lettem figyelmes, hogy Kata nagyon vizsgálgatja a fejemet. Kérdezem tőle, mi a helyzet, mire közölte az örömhírt: Apa, neked kiszőkült a hajad a csípés helyén! Bementem a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe, és valóban! Mi a fene történhetett? Csilla mosolyogva odasettenkedett, és elmondta, hogy a rostélyozók nagy hirtelen 3 százalékos hidrogénnel fertőtlenítették a fejemet, s ennek meglett a következménye...
