A Tanár

Emelvényen áll a Tanár. Mindenki fölé tornyosulva hajol ki a pulpitus mögül, mégis alázattal szólal meg. Harcol: az osztályáért és ellene, a diákjaiért és velük együtt, szembe fordul önmagával, majd megvédi igazát. Klamm háborúját vívja újra és újra, miközben megkérdőjelezi tulajdon létét, meggyőződését és a világban betöltött helyét is. Az önmaga szerénységéből kitörő Tanár nem csupán szerep: László Sándor lelke került színpadra Kai Hensel monodrámájában. A délvidéki magyar színjátszás napján az előadásban nyújtott alakításáért Pataki-gyűrű díjjal tüntették ki.

Mit jelent Önnek a taps?

– Régebben nem igazán hittem a tapsnak, ma viszont már jobban esik, és mélyebben hiszek benne. Fontosnak tartom, hogy nemcsak napszámosok vagyunk, hanem valaki odafigyel ránk. Az elismeréseket viszont akkor tartom jónak, ha továbbviszik az embert a kijelölt úton. Ilyen szempontból éltem meg a Pataki-gyűrű díjat is, a szívem csücske viszont a 10-es díj. Az akadémia 10-es tantermének szőnyegdarabkáját ugyanis a diákjaimtól kaptam. Ez egy fokmérője annak, hogy foglalkozhatok-e még azzal, amivel leginkább szeretek. A hallgatók elismerése számomra most azt jelenti, hogy van még keresnivalóm ezen a területen.

A Tanár sikertörténete 60 évvel ezelőtt, Törökkanizsán kezdődött…

– Bár több évtizede Temerinben élek, Törökkanizsára még mindig haza megyek. A napokban jártunk ott a temetőkben. Bármerre néztem, ismerős neveket láttam a sírkövekre faragva, és nem tudtam a temető olyan részébe barangolni, ahol ne lennének rokonaim vagy ismerőseim. Törökkanizsán születtem, de Firigyházán élt a családom, a rokonságom pedig Majdánon, Rábén, Oroszlámoson, Csókán, Törökkanizsán él. Megboldogult, általam nagyra becsült kolléganőmmel, Romhányi Ibivel nem tudtunk úgy találkozni, hogy Törökkanizsa ne legyen téma köztünk. Számára is fontos volt a szülővárosa: nem hiába ment Újvidékről haza megpihenni.

Újvidékre Önt is a továbbtanulás vágya hozta?

– Igen. A szerencsétlen kilencedik-tizedik osztályos nemzedék voltam: ezt a két osztályt Zentán végeztem el, majd Szabadkán a kulturológia szakon folytattam tanulmányaimat. Innen kerültem Újvidékre a Művészeti Akadémiára. Harmadévesen munkát kaptam az Újvidéki Rádió társulatában. Nagyon szerettem azt a munkát. Voltak olyan kilengéseim is, hogy bemondóként dolgoztam előbb a rádióban, majd az újvidéki televízióban. Közben tagja lettem az Újvidéki Színháznak is.

Ha már a kilengések szóba kerültek: pár évet Magyarországon is eltöltött.

– Az muszájból eredt: a kilencvenes években kiutalt behívó miatt mentem át. Éppen főpróba hetünk volt, amikor jött a papír, és a feleségem még aznap éjjel átvitt a határon. Babarczy Lászlóval (Kossuth- és Jászai Mari-díjas színházrendező, színigazgató, egyetemi tanár) dolgoztunk akkor együtt az Újvidéki Színházban, A nők iskolája előadásra próbáltunk. Tanácsára Kaposvárra mentem, de végül a szolnoki színház igazgatója, Schwajda György (drámaíró, dramaturg) sietett a segítségemre, és szerződést ajánlott. Négy évet töltöttem el a Szolnoki Szigligeti Színházban. Lett volna lehetőségem maradni: sok segítőkész emberrel hozott össze a sors, és érdekes módon akkoriban még állampolgárságot is kaphattam volna. Tartottam viszont attól, hogy ha kézzelfoghatóvá teszek bármit is, akkor az visszafordíthatatlanná válik. A családom idehaza maradt, kicsi gyerekem volt, ami tovább súlyosbította a távollétem. Honvágyas ember vagyok: nem tudtam úgy a végére járni egy napnak, hogy ne legyen nehéz a szívem. Az első adandó alkalommal haza is jöttem.

Szakmai szempontból mi várta idehaza?

– Probléma nélkül vissza tudtam térni a Vajdasági Rádió és Televízióba, és folytattam a bemondóskodást. Akkoriban úgy éreztem, hogy a színészkedést nem nekem találták ki. Érdekes módon azonban ebben az időszakban talált meg pár olyan szerep, ami előtte valahogy elkerült. Jónás Gabriella hívott meg az akkori Kosztolányi Dezső Színházba két szerepre is. Élveztem, és sikeres is volt mind a két előadás. Ekkor jött velem szembe az a lehetőség is, amelyet Hernyák György (Jászai Mari-díjas vajdasági magyar rendező, tanár) ajánlott fel: meghívott, hogy legyek a tanársegédje a Művészeti Akadémián. Ez nagyon mellbe vágott, nem is értettem, hogy kerülhetett erre sor. Ugyanakkor mélyen tiszteltem Hernyák munkásságát, és arra jutottam, hogy ha ő érdemesnek talált engem a feladatra, akkor nekem nincs jogom ebben kételkedni. Belevágtam hát, és láss csodát: felfedeztem Amerikát. Imádtam ezt a munkát, ezt a fajta életmódot. Ekkor teremtődött a ma már „nagy generációként” emlegetett nemzedék: Balázs Áron, Nagy Pál Gábor, Szloboda Tibor, Mess Attila, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Figura Terézia, Kalmár Zsuzsa, Krizsán Szilvia… Egy idő után felkínálták, hogy vegyek át egy osztályt, de közben meghívtak az Újvidéki Színház művészeti vezetői posztjára is. Ettől megint nagyon ideges lettem, mert nem éreztem úgy, hogy nekem ehhez bármilyen jogom lenne. Pontosan emlékszem, hogy Újvidék és Temerin között vezettem, amikor a rádióban hallottam, hogy Magyarország miniszterelnöke egy velem egyidős, fiatal politikus lett. Az jutott eszembe, hogy ha ő el meri vállalni egy ország vezetését, akkor én egy színházzal csak elboldogulok.

Mindig megkérdőjelezi önmagát?

– Nem szoktam hűbelebalázs módjára belevágni a feladatokba. Minimum átgondolom, hogy vajon van-e elég energiám, eszem, képességem vagy esetleg tehetségem ahhoz, hogy tisztességesen végezzem el a megbízatást. A kissé mazochista hozzáállásomat rendszerint értetlenül fogadja a környezetem, de én szeretem megkérdőjelezni magam. Szerintem a túlzott, egészségtelen önbizalom nem vezet jóra. Legfeljebb adok magamnak egy esélyt, aztán eldöntöm, hogy ezt jól tettem-e. A sors úgy hozta, hogy ezek az esélyek működtek. Így egyszer csak igazgatóvá avanzsáltam az Újvidéki Színházban.

Ezt is szerette? Az igazgatói megbízás ugyanis másfajta hozzáállást feltételez...

– Hát igen… Ez az egyik szemem sír, a másik nevet esete. Nagyon szerettem, ugyanakkor rettenetesen nehezemre is esett. Másfajta felelősséggel járt: átkerültem a másik oldalra. Elég magányos pozíció az igazgatóskodás, és ezt el kell fogadni. Ha jól mennek a dolgok, akkor esetleg jó az igazgató is. De ha bármi akadozik, akkor azonnal megindul az ujjal mutogatás. Néha ezt az ember igazságtalannak érzi. Megkönnyítette viszont a dolgom, hogy nagyon jó csapatom volt úgy az adminisztrációban, mint a kiszolgáló személyzet köreiben is. Egy csomó nehézséggel is szembe kellett néznem, de a művészeti titkártól a műszaki személyzeten át a gazdasági főnökig mindenki segített abban, hogy én „jó igazgató” lehessek. A társulat pedig egészen magas színvonalat képviselt, kiváló alakítások születtek, és így nagyon sokat tudtam sütkérezni. A nehézségeket feledteti a siker.

Számtalan kiváló és elismert színészi alakítása mellett legalább ugyanannyi rendezése ért el sikereket úgy a szakma, mint a közönség köreiben.

– Rendezéssel sem tudatos döntést követően kezdtem el foglalkozni. Rengeteget dolgoztunk az említett „nagy generációval”, és a kötelező mellett éjszakánként új munkákba fogtunk bele. Harmadéven történt, hogy Bergman Jelenetek egy házasságból című darabját vettem elő. Egy idő után Hernyák is belenézett, és úgy vélte, hogy ebből több is lehet, mint egy akadémiai gyakorlat. A vizsgaelőadáson kaptam először pozitív visszajelzéseket. Később Budapesten is játszottuk az előadást, és a közönség, illetve a szakma is elismeréssel nyilatkozott a darabról. De én még akkor sem gondolkodtam el komolyabban arról, hogy rendezőként is tevékenykedjek. Miután Vicsek Károly (rendező) átvette a színház igazgatását, elém tett egy anyagot azzal, hogy ezt nekem kell megrendeznem. Elsőként Gobby Fehér Gyula: Az angyal álma operettel foglalkoztam, majd Erdman: Az öngyilkos című darabot bízta rám Vicsek. Hogy mit látott bennem, a mai napig rejtély számomra, de igazolást nyert az ösztöne, mert mindkét darabot rengetegszer játszottuk, és nagy sikereket arattunk. Később ugyanilyen utat járt be a Pisti a vérzivatarban című Örkény-darab is: a fesztiválokon számos díjat zsebeltünk be. Így lassan elhittem magamról, hogy rendezőként is megállom a helyem. Ennek köze van az akadémiához is, mert tulajdonképpen nem sok különbség van aközött, hogy az ember diákokkal dolgozik, ötleteket ad nekik, segíti őket az építkezésben, attól a munkától, amit a rendező végez. Mindkettő hasonló energiákból táplálkozik, a különbség csak abban van, hogy a színházi rendezés által nagyobb volumenű alkotások születnek.

Ma már csaknem félszáz darab rendezését tudhatja magáénak, és emellett az amatőr mozgalmat is felkarolta. Ezt miért tartotta fontosnak?

– A hivatásomra szeretek szolgálatként tekinteni. Ennek a közösségnek vagyok a tagja, így egyértelmű, hogy eleget tettem a felkérésnek, és több mint három éve foglalkozom a temerini amatőr színészekkel. Meggyőződésem, hogy nem csak önmagunkért vagyunk felelősek. Munkára van szükség ahhoz, hogy egy közösség létezzen és úgy hajtsa álomra a fejét, hogy holnap is létezni fog. A befektetett energiák ilyenkor hatványozottan térülnek meg: nemrégiben a Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület a Tyúklétra (avagy mi csorog a nyakunkba) előadással több díjat is nyert a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóján. Éppoly elégedettséggel töltött el az ő sikerük is, mint a diákjaimé, vagy a hivatásos színészeké. Régóta rájöttem, hogy szeretek a nézőtér félhomályából ténykedni. Megfigyeltem ugyanis, hogy semmilyen féltékenységet nem érzek azokkal szemben, akik a színpadon vannak. Sőt: elégedettséget és boldogságot érzek, mert tudom, hogy közöm van ahhoz, ami fent történik. Mindenféle sallang nélkül mondhatom azt, hogy tudok örülni mások sikerének, és ez engem kielégít.

A Klamm háborúja monodrámát mégis színészként vállalta el. Miért?

– Két éve egy szeptember 14-ei napon csörgött a telefonom, Mezei Kinga (Jászai Mari-díjas vajdasági magyar rendező, színművész, díszlet- és jelmeztervező) kért fel az általa rendezett monodráma megalkotására. Mindenféle mérlegelés nélkül igent mondtam, majd elkezdtem gondolkodni. Egy hónap állt ugyanis rendelkezésünkre az alkotásra. Általában egy próbafolyamat hat hetes. Csomó kérdőjel kezdett el röpködni a szemem előtt… Kétségeim közepette elkezdtem gőzerővel tanulni a szöveget. Két hét alatt bevágtam, majd vagy a nappalimban, vagy Kinga zentai otthonában próbáltunk. A bemutató előtt a Zentai Magyar Kamaraszínházban kaptunk lehetőséget egy nyilvános főpróbára, majd elutaztunk Pannonhalmára. Itt egy európai szintű, gyermekbántalmazásról szóló tanácskozás záróakkordjaként került színpadra a darab, és nagyon jó fogadtatásra talált a különböző országokból érkező pedagógusok és szakemberek körében. Ezt követően a szabadkai Népszínház tűzte műsorára, ahol továbbra is játszom a rám formált szerepet. Egy tanárról szól ugyanis, a diákjaival megharcolt csatáiról, konfliktusairól. Arról, hogy kellene a tanárnak viszonyulnia a problémákhoz, mi az, amit megtehet, mi az amit nem. Vajon ki oldalán áll az igazság? A tyúk volt előbb, vagy a tojás? Ezt a belső vívódást első kézből ismerem, hiszen évtizedek óta ebben a szerepben élek.

Milyen érzés volt helyet cserélni az egykori diákjával?

– Nagyon szeretem Kinga rendezéseit, vakon merek utána menni, mert tudom, hogy jó helyre vezet, és útközben nem sérülök meg. Sokszor hallottam, hogy: Sanyi, ebből a cirkuszból elég volt, szedd össze magad, és még egyszer! Mintha a saját számból szólt volna hozzám. Kinga olyan mondatokat használt, amelyekhez valamikor közöm volt. Természetesen nem teljes mértékben követi a módszeremet, nyilván saját magát is hozzáadja a folyamathoz. Lényegében azonban szembetalálkoztam önmagammal, és ez nagy büszkeséggel töltött el.

A díjátadón még egyszer szembe nézhetett önmagával: a lánya, László Judit állított tükröt maga elé.

– Ez csodálatos meglepetés volt. Fogalmam sem volt arról, hogy mi készül, csak furcsállottam, hogy nincs a nézőtéren. Kérdeztem is, hogy: a Juca hol van? Mondták, hogy fent. Elkönyveltem magamban, hogy biztos énekel majd, mert hogy ez szokott történni egy gálán. Hát nem énekelt… Fergetegesen alakította apját, tanárát. Merthogy a diákom is volt. A hallgatókat viszont magázom, így annak idején négy évig magáztam a lányom. A kapun kívül munkakapcsolat volt köztünk, idehaza viszont a lányom volt. Nagyon izgalmas időszaka volt az életemnek, de nyilván neki sem volt egyszerű. Ez most remekműként köszönt vissza. Nagyon szerettem, hogy a finom paródiában nemcsak a hibáimat nagyította fel, hanem egészben „leszedett”. Nyilván volt ideje tanulmányozni az alanyt, és ismeri, mint a rossz pénzt. Olyan élményt nyújtott, amelyet biztos, hogy magammal viszek. Bárhol is kötök ki.