A zentai Molnár Gábor Nóra sokakhoz hasonlóan középiskolás korában kezdte el próbálgatni szárnyait a színpadon, ahol sokéves dzsesszbalettes múltjának köszönhetően kezdettől fogva igen jól érezte magát. Az első szerepe az Üzletasszony volt Exupéry A kis herceg című művében, a legmeghatározóbb alakítása pedig Solange figurája Jean Genet A cselédek című darabjában. A zentai deszkákról egyenes út vezetett az újvidéki Művészeti Akadémiára, ahol színművész szakon szerzett oklevelet Hernyák György osztályában, majd beiratkozott a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi rendező és koreográfus szakára, ahol tavaly diplomázott Horváth Csaba osztályában. Jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja, Budapesten él, ahol időről időre számos színházi, filmes és televíziós lehetőség találja őt meg, amelyekkel igyekszik olyan módon élni, hogy az itthoni nézők is büszkék lehessenek rá.
Azt tudjuk rólad, hogy Zentán születtél, milyen gyökerekből táplálkozol, mi az, amit magaddal hozol a családból?
– Kering egy olyan anekdota a családban, miszerint a nagymamám és a nagytatám úgy találkoztak, hogy a tata játszott egy amatőr színtársulatban, igaz, mindössze egyetlen előadás erejéig, amelyben ő volt a herceg, a mama pedig kellékesként tevékenykedett, és mégis őt kísérte haza, nem a hercegkisasszonyt játszó lányt. Édesanyám és édesapám versenytáncoltak, ám ez sem tartott sokáig. És ezzel nagyjából ki is merültek a művészi tevékenységek a családunkban. Én vagyok tehát az első, aki ilyen irányba orientálódott, ám rendkívül hálás vagyok a családomnak, amiért kezdettől fogva támogattak az utamon, segítettek abban, hogy azt csináljam, amiben hiszek, mert ez rendkívül erős löketet adott nekem. Fontosnak tartom kiemelni a munka szeretetét, amit egészen biztosan az édesapámtól, a nagytatámtól és az ő édesapjától örököltem, akik valamennyien nagyon szerettek dolgozni, ugyanúgy, ahogyan én is, és ilyen szempontból teljesen mellékes az, hogy ki milyen területen tette ezt. Azt gondolom, mindemellett meghatározó momentum például az is, hogy az édesanyámék hárman vannak lánytestvérek, ugyanúgy, ahogyan mi is, ugyanis ennek a bizonyos női körnek az összezárása ugyancsak fontos eleme az életemnek, csakúgy, mint a kapcsolatom a nagyszüleimmel, akik a mai napig igen közel állnak hozzám.
Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra, mennyire voltak már akkoriban tetten érhetők a színészkedés iránti vonzalmadnak az első jelei?
– Arra emlékszem, hogy abban a kis zsákutcában, amelyben laktunk, rajtunk kívül élt még két-három olyan család, amelyben hasonló korú gyerekek voltak, mint mi, ezért minden időnket az utcán töltöttük, rengeteget rosszalkodtunk, mindig valamilyen csínytevésen törtük a fejünket. A mamáék mindig azt mesélik, hogy karácsonykor éveken át az volt a fő programunk, hogy a két unokahúgommal meg a húgommal ebéd után elvonultunk a másik szobába, és én rendeztem egy előadást, amit azután a szülők meg a nagyszülők lelkesen megnéztek, valamint meg is tapsoltak. Persze, nem szöveges produkciókról volt szó, hanem olyanokról, amelyekben az egyikünk furulyázott, a másikunk táncolt, árnyjátékokat mutattunk be meg hasonlók. A másik ilyen ma már nagyon viccesnek tűnő történet pedig arra vonatkozik, hogy amikor a mamáék nézték a tévében a Dáridót, mi a húgommal meg a nővéremmel mindig átszaladtunk a másik szobába, magunkra öltöttünk különféle ruhadarabokat. Amikor jött a következő produkció, kifutottunk, végigtáncoltuk, majd visszafutottunk. Utána jött a következő szett, a következő produkció, így a mamáék nemcsak a tévében, hanem élőben is jól szórakozhattak.
A színházzal való első igazi találkozásaidra hogyan emlékszel?
– Most már talán bevallhatom, hogy sokáig az a típusú színházba járó voltam, aki beült a fiúkkal az utolsó sorba, és onnan kommentálta végig az előadásokat. Gimnazistaként, amikor új embereket kerestek a zentai színház újrainduló diákszínjátszó körébe, hosszas rábeszélés után elmentem, ám érdekes módon még akkor sem nyűgözött le igazán a dolog. Nem sokkal később szóltak, hogy készül a csoport új előadása, A kis herceg, amiben megkaptam az Üzletasszony szerepét, ami viszont már sokkal jobban tetszett. Aztán jött az Antigoné, majd A padlás, és lassan bennem is kezdett megfogalmazódni, hogy a színház világa igen izgalmas világ, amelyben nagyon jól érzem magam. Az amatőr korszakom legfontosabb produkciója Jean Genet A cselédek című darabja volt, amit Kovács Vecei Fannival, Surányi Emesével és Verebes Judittal vittünk színpadra. Akkor dőlt el végérvényesen, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Azt hiszem, ebben nagy szerepe volt egyebek mellett annak is, hogy Solange volt az első olyan figura, aki sok mindenben hasonlított rám, és ennek köszönhetőn az ő bőrébe bújva nemcsak Solange-ként, hanem Nóraként is meg tudtam szólalni a színpadon, ami akkor rendkívül sokat jelentett nekem.
Az első szárnypróbálgatásoktól egyenes út vezetett az újvidéki Művészeti Akadémiára, ahol színész szakon végeztél, majd Budapestre iratkoztál fizikai színházi rendező és koreográfus szakra. Miért tartottad fontosnak azt, hogy tovább lépj, illetve mennyiben kaptál mást a két intézménytől?
– Amikor Újvidéken jártam egyetemre, úgy gondoltam, hogy ott fogok maradni, mivel nagyon szerettem a várost, szerettem ott élni, jól éreztem ott magam. Azután azonban újra elkezdett erősödni az a gyermekkorom óta bennem élő vágy, hogy mozgással is foglalkozzak, és mivel Horváth Csaba éppen akkor indított új osztályt Budapesten, amikor Újvidéken végeztem, úgy gondoltam, megpróbálom, azt azonban magam sem gondoltam volna, hogy sikerülni fog. Elsősorban az vezérelt, hogy szerettem volna még többet megtudni a színházról, még több olyan dolgot megismerni, ami a színház világával, illetve annak múltjával és jelenével kapcsolatos. Nagyon érdekelt az a világ, amelyet én már nem ismerhettem, illetve az is, hogy milyen volt valójában ahhoz képest, amilyennek én elképzelem, és a tanulmányaim kiváló lehetőséget kínáltak mindennek a felfedezésére. Újvidéken és Budapesten egészen másféle képzésben részesültem, hiszen amíg Újvidéken a színészet alapjaitól kezdtük, és úgy jutottunk el a különféle stílusjegyekig, addig Budapesten ezeket már nem vettük elő, sokkal inkább építkeztünk rájuk, hiszen a mi szakunkon megkaptuk a rendezőknek szánt elméleti anyagot, ehhez hozzájött a színészi, táncosi és koreográfusi mesterség anyaga is. Úgy érzem, rendkívül szerencsés vagyok, hogy mindkét helyen olyan dolgokat tanulhattam, amelyekre azután rá tudtam építeni a későbbi ismereteimet és tapasztalataimat is.
Ebből a sokféleségből fakadóan, amit a különböző helyeken magadba szívtál, mik a legfőbb jellemzői a te színházadnak?
– Az elmúlt másfél évben, amióta a pandémia miatt kevesebb lehetőségünk van arra, hogy színházat csináljunk, újra megerősödött bennem, mennyire fontos számomra a mozgásközpontúság. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy folyamatosan táncoljunk a színpadon, hanem úgy, hogy a testünket ne csak olyan módon használjuk, mint egy átlagos pillanatban, hanem a mozgás által fejezzünk ki valamiféle többértelműséget is. Ehhez az kell, hogy az emberi test olyan módon legyen jelen, mint mondjuk, egy hangszer. Ez az, ami most igazán érdekel, színészként és rendezőként egyaránt.
Jelenleg Székesfehérváron dolgozol, a helyi Vörösmarty Színházban vagy társulati tag. Mennyire érzed magad otthon Székesfehérváron, egyáltalán miért pont oda szerződtél?
– Az osztályfőnököm a színház főrendezője és a tánctagozatának a vezetője volt Székesfehérváron, amikor az általa rendezett Chicago című előadást készítettük. Akkor ismerkedtem meg a társulattal, amelyet nagyon megkedveltem. Éppen ezért, amikor befejeztem az egyetemet, jeleztem az osztályfőnökömnek, hogy ha úgy gondolja, hogy beleillenék az ottani csapatba, akkor szívesen csatlakoznék hozzájuk. Az igazgató úr még aznap felhívott, majd nem sokkal később le is szerződtem. Nagyon szeretem Székesfehérvárt, mert szerintem Magyarország egyik legszebb városa, legalábbis a központja mindenképpen. A Vörösmarty Színház pedig egy igen jól felszerelt intézmény, amely rendkívül modern épülettel, három játszóhellyel és igen sokszínű repertoárral rendelkezik.
Időközben a televíziós sorozatok világa is megérintett. Ezt hogyan élheted meg?
– Akkor, amikor belecsöppentem ebbe a világba, nagyon izgalmas volt számomra, úgy csodálkoztam rá minden apróságra, mint Alice Csodaországban. Aztán, ahogy jobban belekerültem, egyre hétköznapibb és természetesebb lett számomra mindaz, ami körülvesz. A 200 első randinál még izgatott, hogy mit von majd magával, vajon megismer-e majd valaki az utcán, vagy sem? Az ilyesmi eleinte mindenkinek ott motoszkál a fejében. Az Apatigrisnél már sokkal kevésbé voltak bennem ilyen érzések, azt a munkafolyamatot már sokkal természetesebbnek éltem meg. Sokan kérdezték tőlem, hogy mi lesz a folytatásban, mi lesz a vége stb., amire persze nem adhattam egyértelmű választ, ezért inkább igyekeztem mosolyogva hárítani. Az egyik legizgalmasabb az volt, amikor a sorozatokban való szereplést követően először jöttem haza Zentára, mert azt nyilván tudtam, hogy a szüleim és a nagyszüleim nagyon büszkék rám, ám amikor a piacon végigsétálva is sorra jöttek a gratulációk meg a pozitív visszajelzések, akkor kissé meghatódtam, mert nagyon jólesett, hogy itthon is büszkék rám az emberek. Az Apatigris befejezése óta kevesebbet forgattam, legutóbb Kis Hajni Külön falka című filmjében kaptam szerepet, ami ugyancsak egy rendkívül izgalmas munka volt, ám bízom benne, hogy a jövőben sok alkalmam lesz még arra, hogy ezeken a területeken is bizonyítsak!
Fotó: Gergely József
