Aki egy kicsit is követi a vajdasági magyar képzőművészet alakulását, jól tudja, hogy igazán tehetséges fiatal képzőművészek alkotnak a régiónkban, akik egyedi látásmóddal rendelkeznek. Az, hogy ezek a fiatal művészek mennyire jól megállják a helyüket, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közelmúltban öt új magyar képzőművésszel bővült a Vajdasági Képzőművészek Egyesületeinek Szövetsége, vagyis a SULUV.
Szenti Lilla (Dávid Csilla felvétele)
Szenti Lilla topolyai származású fiatal festő- és grafikusművészt már gyerekkora óta vonzotta ez a pálya, éppen ezért is iratkozott először az újvidéki Bogdan Šuput Formatervezői Középiskolába, majd az újvidéki Művészeti Akadémia grafika szakára, ahol pár éve mesterdiplomát is szerzett. A munkája rendkívül sokoldalú, hiszen az alkotás mellett részt vesz hazai és külföldi egyéni és csoportos kiállításokon, tanít, és könyveket is illusztrál.
Miért fontos a fiatal képzőművészek számára az, hogy csatlakozzanak a különböző művészeti csoportosulásokhoz, mit adhatnak ezek az egyesületek nektek?
– Már évek óta szerettem volna csatlakozni a SULUV-hoz, eddig nem feltétlenül éreztem azt, hogy készen állnék arra, hogy ennek az egyesületnek a tagja legyek. Ha a képzőművész csatlakozik egy ilyen csoporthoz, nagyon sok lehetőség megnyílik előtte, akár pályázatok, akár kiállítási lehetőségek által. Újvidéken több az eshetőség a képzőművészek számára, mint például Topolyán, és jó, ha minél több kiállítási lehetőséget adunk magunknak. A pályázatoknál mindig figyelembe veszik a különböző referenciákat az önéletrajzban, hogy mennyire vagy aktív, és az ilyen szervezetek feltüntetése sokat segíthet, amikor elbírálják a munkáimat.
Volt most egy éles váltás az életedben nem olyan régen, amikor Újvidékről visszaköltöztél Topolyára. Hogyan hat a művészetedre az egyik város és hogyan a másik?
– A székvárosban több tárlat van, több lehetőség kiállítani, de Topolya nem szűkíti le ezt a kört, hiszen onnan is tudok különböző galériákba pályázni, ahova el tudom küldeni a képeimet. Topolyán pedig sok gyermekfoglalkozást is szervezek, amit szintén nagyon szeretek. Nagyobb a magyar közösség, és mivel tanítok is a helyi általános iskolában, ezért nagyobb bizalommal fordulnak hozzám a gyerekek is. Fontos számomra, hogy alkotóként is aktív maradjak.
Ez az aktívnak maradni alkotóként mondat azért is érdekes, mert három iskolában is tanítasz jelenleg. Mennyire köti le az idődet az oktatás, találsz-e szabad órákat arra, hogy megalkoss egy művet?
– Hát, nem könnyű (nevet)... Az iskolában nagyon sok időmet elveszi az adminisztráció. Erre általában minden tanár panaszkodik. A hétköznapok elég szaladgálósak, főleg így, hogy három helyen tanítok. Nehéz olyan időt találni, amikor három-négy órán át csak az alkotásra tudok koncentrálni. Tanítani is nagyon szeretek, rengeteg energiát adnak a gyerekek. Igyekszem mindig odatenni magam az órákon.
Az alkotás kérdése azért is érdekes, mert ahogy beszélgetek alkotókkal, mintha általános problémaként merülne fel.
– Nekem, szerencsére, most már nem kell annyira rákészülnöm, mint pár éve, ha rajzolni akarok. Inkább abból a szempontból igényel időt, hogy előkészítsem a felszerelésem, szétpakoljam a festékeket, megszáradjon a vásznon, mielőtt hozzáfognék a következő réteghez...
Az évek folyamán sokat változott a művészi hozzáállásod, mennyire érzed magad kész művésznek, aki saját hanggal rendelkezik?
– Késznek nem érzem magam... Mindig van valami új technika, amit szeretnék kipróbálni, vagy egy új feladat, ami kihívást nyújt számomra. Jó dolognak érzem, hogy a műveim most már felismerhetőek. Megvannak azok a kompozíciós megoldások, felületkezelés, amit használok, de persze számos lehetőség lehet még azokon kívül is. De mind kompozíció, mind színek terén még sok dolgot ki szeretnék próbálni, de jó lenne nekiülni és csinálni.
Ezeket a kihívásokat te teremted magadnak, vagy a külső környezet?
– Van, hogy kíváncsiság, van, hogy az egyik munka adja, van, hogy a véletlen szüli.
Az egyedi térábrázolás az, ami talán már a pályád elején is látszott a képeiden, a te tájaidat nem klasszikus tájképekként kell elképzelni. Hogyan jelenik meg nálad a tér?
– Absztrahálva, leegyszerűsítve, főleg a fő erővonalakra lebontva. Egy-két vonallal érzékeltetve van a fő perspektíva vagy a távolság.
Ami viszont az évek folyamán változott, az a színvilágod. Az egyetem elején még a fekete-fehéret preferáltad, még most már visszaköszönnek a képeiden a színek. Ezt ciklusokként kezeled vagy inkább fejlődési ívként?
– Az egyetemi évek elején, mivel grafika szakot írtam be, az volt praktikusabb, hogy fekete-fehér rajzokat készítek. Ezekre úgy is gondoltam, mint vázlatrajzokra, és ezekből születtek a tusrajzok. Ezt követően kezdtem el kísérletezni a különböző anyagokkal, lakkokkal. Többször mondták is, hogy ez így komor, és visszatekintve talán egy kicsit igazuk is volt. Elkezdtem játszani a gondolattal, hogy érdemes lenne valami színt is kipróbálni, részben kíváncsiságból is. Először pasztellesebb, barnásabb, hús színekkel próbálkoztam.
Nagyon sokáig azt vettem észre a képeiden, hogy egy síkban mozogtak a rétegek, és csak később jött a varrás, amely megtörte ezt a fajta térképzést.
– Ezt szerintem a festészet hozta ki belőlem. A tájképeken volt, hogy nagyobb felületeken dolgoztam és ekkor jutott eszembe, hogy akár bele is lehetne varrni, hogy valami élesen, konkrétan kitűnjön a képből. Egy-egy szöggel nagyon jól lehet bemutatni, hogy hol áll például a szemlélő a térben. A varrás mindig is érdekelt. Próbálkoztam különböző anyagokra varrni, hogy melyik mennyire működőképes, és végül a kisebb felületek azok, amelyeken sikerült megvalósítanom, amit szerettem volna.
A képeiden egy kisebb felületen képzeled el a világot. A kisebb képeken biztosabbnak érzed magad?
– Biztosabban is mozgok a kisebb képeken. Ha lenne nagyobb helyem is alkotni, lehet, megpróbálnám, hogy másfél méteres vásznakat is szétpakolok. Általában sorozatokban gondolkodom, nem szoktam egy ötletet kimeríteni csak egy felületen.
Akkor folytatódik a kísérletezés?
– A legutóbbi képeimen akrillal dolgoztam, különböző szalvétákat aplikáltam a vásznakra. Azt igyekszem kipróbálni, hogy ameddig nedves a festékfelület, hogyan lehet kihasználni azt. A szalvétákat gyűröm, ráteszem, és megnézem mit ad.
A képeiddel persze nem csak a galériákban találkozhattak az emberek. Könyveket is illusztráltál az elmúlt időszakban. Milyen könyveket illusztráltál eddig, mennyire veszed figyelembe a kötetek tartalmát?
– Az első illusztrációs felkérés Igor Kolarov gyermekkönyvének magyar változatához, a Pingvinkalauzhoz volt. Nagyon frappáns kis szövegek vannak benne, ez adta meg a löketet, hogy elkezdjek könyvillusztrációval is foglalkozni. A második munkám Benedek Miklós harmadik kötetének illusztrálása volt, ahol már kevésbé volt kötött a téma. A Pingvinkalauzzal ellentétben már nem csak egy motívumról volt szó. Ebben már egy kicsit nagyobb szabadságom volt, a számomra tetsző versekre tudtam reagálni, nem volt köztük megegyezés Miklóssal, hogy melyik versekre szeretne illusztrációkat. Most egy tankönyv-kiegészítőhöz készítek illusztrációkat. Általában igyekszem figyelembe venni, hogy milyen korosztálynak szól a kötet, amelyet illusztrálok. A gyerekkönyveknél lehet kicsit könnyebb dolgom van, mert konkrétabb dolgokat kell megrajzolni. Van, hogy a szerzők részéről konkrét kérések is érkeznek, hogy mit szeretnének a kötetben viszontlátni.
Hamarosan az általános és a középiskolások a pályaválasztási időszak előtt állnak, ajánlod-e nekik a képzőművészeti pályát?
– Szerencsére a szüleim támogattak, amikor én pályát választottam, és örültek, hogy tudatos voltam. A gyerekeknek is általában nagyon érdekesnek tűnik ez a pálya, már csak ha a művészek köré felépülő mítoszokat is nézzük. Annak tudom ajánlani ezt a pályát, aki valóban úgy érzi, hogy ezt szívesen csinálná élete végéig.
