„Szuperanyának lenni olyan vágyódás, mint sóvárogva nézni a topmodell testet – hiába tudjuk, nem az a mérvadó, nem az a fontos, s nem is feltétlenül az az egészséges, mégis borzasztóan vágyunk rá."
A szuperanya fogalmával először a közösségi hálókon találkoztam – pontosabban az Instagramon. Az eredetileg teljesen ártalmatlannak tűnő és ösztönző céllal megalkotott fogalomhoz nem fűzhetünk semmi rosszallót vagy negatívat – legalábbis első ránézésre nem. Aztán, ha az ember jobban átgondolja, mit is képviselnek azok a nők, akik magukat szuperanyának címkézve csillognak-villognak a hétköznapi anyák előtt, akkor látjuk, milyen káros hatással lehet ez a trend az önértékelésünkre, ebből kifolyólag pedig akár a gyermekünkkel való kapcsolatunkra is. Ettől függetlenül az imázs nagyon csábító – biztos vagyok benne, hogy anyaságának egy bizonyos pontján mindenki érezte már úgy, ő is ezeknek a Wonder Womaneknek a körébe szeretne tartozni.
Az én szuperanyaságra való törekvésemnek a felfelé ívelő görbéje akkor tört le, mikor a lányom féléves kora körül visszatértünk az első hónapok nyugtalan, gyakran hosszúra nyúló éjszakáihoz (pedig három hónapos kora óta többnyire átaludta az éjszakát). Ebben a kínzóan hosszúnak tűnő időszakban így néz ki egy éjszakánk: ha szerencsém van, este tizenegyre elalszik, de hajnali két órakor már ébred. Fél háromra újra elalszik, s hajnalban öt körül ismét arra ébredek, hogy forgolódik. Talán fél hatra sikerül ismét elaltatni, de általában hét óra sincs még, mikor újra hallom, hogy sír. Nem tudom eldönteni, a fogzás áll-e a háttérben, mindenesetre úgy érzem, nem alszunk eleget. Legalábbis én biztosan nem, s úgy hiszem, ő sem, mert általában nyűgös, és nincs még reggel nyolc óra sem, mikor ismét elfárad, és újra elalszik.
Legtöbbször mire őt visszaaltatom, az én szememből kimegy az álom, mert csak egy dolog jár a fejemben. Az első hetektől kezdve minden babamentes percem arra megy el, hogy valahogyan visszaépítsem önmagam. Szeretek olvasni, filmeket, sorozatokat nézni, de legalább annyira szeretem a rendet és a tisztaságot és azt, ha minden a helyén van. Amikor a baba alszik, az az én időm – az én-idő, amikor nyitott előttem a lehetőségek tárháza, s azt csinálhatok, amit csak akarok. Például edzhetek a reggeli hűvös levegőn, vagy, mondjuk, megehetem csendben és nyugodtan a reggelimet, megihatom a fekete teám tejjel, forrón, ahogy ritkán iszom, mert mindig elhűl, mire odaérek, hogy megigyam. Vagy reggelizés közben olvashatnék is pár oldalt egy könyvből, megnézhetnék egy részt a kedvenc sorozatomból. Esetleg eltölthetnék pár magányos percet a fürdőszobában, ahol általában csak kutyafuttában fordulok meg, s ahol különböző arcpakolások és hajápolók várnak rám bontatlanul, mert egyszerűen soha nem érek oda... De persze rögtön bekúszik a fejembe egy másik gondolat: milyen jó lenne ebben az egy órában minden mást is megcsinálni! Mondjuk, reggelit a családnak, mire felébrednek, elmosogatni a tegnapi csetrest, helyére rakni a dolgokat, melyekre előző nap nem volt időm, leszedni a ruhákat a szárítóról, összehajtogatni és a helyükre rakni, vagy esetleg végre letörölni a port, mert már vagy három hete annak, hogy legutóbb rendesen kitakarítottam. A legjobb, persze, az lenne, ha ezt mind meg tudnám tenni egyszerre, de azt sem tudom, hol vagy mivel kezdjem. Ismerős dilemma?
Mire azonban a gondolatmenet végére érek, még el sem kezdem az én-időm aktív eltöltését, még csak az ágyból sem kelek fel a babám mellől, máris belefáradok. Egyszerűen csak azt érzem, most nincs ehhez kedvem. Hónapok óta hajszolom a régi önmagam friss és fáradhatatlan változatát, próbálok több fronton is helytállni, erőm felett próbálok én is szuperanyává válni, de nem megy. Jó lenne minden tervet megvalósítani, de fáradt vagyok, s amúgy is, kinek kellene bizonyítani, hogy akkor is megteszek minden tőlem telhetőt, ha ez sem rajtam, sem a lakásunkon nem látszik? Aludni ugyan nem fogok már, azzal tisztában vagyok, de valahogy az egyedüllét gondolata sem vonz úgy igazán. Elnézem a lányom alvó arcát, érzem az édes, tejszagú leheletét, s arra gondolok, hogy ez a nyugalmas pillanat, amíg ő alszik, és én ébren, őt figyelve fekhetek mellette, olyan mulandó, olyan vissza nem térő alkalom, amit egyszerűen nem pazarolhatok el. Ebben a nyugalmas fél órában vagy órában tényleg takarítani akarok? Edzeni? Egyedül reggelizni? Vagy a konyhában robotolni?
Az a helyzet, hogy a szupermodellek már leköszönőben (újra divat a molett és a valódi nő), de feltörőben egy új trend, az új faj – a szuperanyák. Lehet, hogy ma már nem vágyunk szülés utáni instant karcsúságra, vékony combokra, keskeny csípőre és feszes mellekre, mert a világ kezdi elfogadni, hogy nem ez a valóság. Most nem a külsőnket vizslatják, helyette a lelkünket, az érzéseinket becsmérli, a fizikai és szellemi képességeink határait feszegeti a majmoló társadalom. Mintha egyik pofon érne a másik után, úgy jönnek velünk szembe a szuperanyák az Instagramon. Nem is jó anya az, aki nem kel fel hajnalban, hogy még az előtt lefusson négy kilométert, hogy a gyereke(i) és a férje felébrednének, hogy lezuhanyozzon, betegyen egy adag mosást, majd reggelivel és forró kávéval várja a családot a lakberendezési magazinokba illő konyhájában, s már reggel tízkor a közösségi hálókon parádézzon, hogy még el sem kezdődött a nap, ő máris félig megváltotta a világot. Szuperanyának lenni olyan vágyódás, mint sóvárogva nézni a topmodell testet – hiába tudjuk, nem az a mérvadó, nem az a fontos, s nem is feltétlenül az az egészséges, mégis borzasztóan vágyunk rá. Mivel azonban többnyire elérhetetlen ez a vágy, keserű csalódottságot, önostorozást, bűntudatot szül bennünk a sóvárgás, és valahogy rögtön kevésbé tűnik értékesnek minden erőfeszítésünk és törekvésünk, gyermekünk igényeinek kielégítése pedig mint akadály tornyosul előttünk, mely lehetetlenné teszi, hogy anyaként mindig és minden téren száz százalékig helytálljunk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hidegen hagy a szuperanyaság vagy a fitt test. Persze, hogy szeretnék szuperanya lenni! Persze, hogy szeretném, ha úgy tehetnék meg mindent a családomért, úgy lennék jó anya és tökéletes feleség, hogy közben elolvasok hetente egy könyvet, írok mindennap, s a házimunka sem marad elhanyagolva. Szeretnék én is naponta edzeni, fitt és üde lenni, s szívesen aludnék is néha egy keveset napközben, úgy, hogy azért ebédet is készítek, és marad minőségi időm a férjemre és a lányomra is. Soknak hangzik? Igen. Mert az. De ha én szuperanya vagyok, akkor kockáztatom, hogy lemaradok dolgokról, amik sokkal fontosabbak. Például az alvó lányom csendes szuszogásáról, álomtól rebbenő szemhéjairól, tejszagú leheletéről, puha kezeinek matatásáról... Márpedig számomra ezeknek a dolgoknak egyike sem ér fel azzal (bármennyire ideális lenne is, már-már utópisztikus), hogy reggel tíz előtt megváltom a világot, vagy hogy egy könyv mellett csendben megreggelizek.
A szuperanyaság mellett megtalálható egy másik trend is a közösségi médiában, az #elégjóanya. Elég pusztán csak jó anyának lenni, törekedni a jóra. Ha nem megy a szuperanyaság, elég, ha simán csak anya vagy, hidd el, a gyermeked nem tesz különbséget.
Szuperanyák, le a kalappal. Elég jó anyák, nem lehet mindenki topmodell, s így van ez jól.
