Ételek és életek, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A mindennapi életünk ízeihez, receptjeihez, illa(na)taihoz tartozik egy-egy (sors)történet. Ebben a rovatban a magaméit írom le, remélve, hogy ezekben a sztorikban az Olvasó is megtalálja majd (a) magá(é)t. Recept is lesz, lehet utánunk csinálni – sütni, főzni, enni: lenni.
Nem járok oda gyakran, ha azonban mégis, akkor nagy az öröm: Kupuszina mindig felvidít. Akár jó kedvemben, akár lehangoltan érkezem, egy biztos: a nyugat-bácskai palóc település lakói nem rontják el vagy tovább a kedvem. Jókat lehet inni, enni is a hagyományőrző faluban, ahol a tökélyre vitt gyümölcstermesztés jóvoltából a világ – nem túlzok –, legjobb pálinkáit készítik. Évszázados tapasztalataik vannak, a vendégelésben is. Szándékosan nem vendéglátást mondok, mert nem csináltak belőle üzletet, noha megtehették volna, van mivel és miből gazdálkodni. Ők mégsem... Ők mégis inkább szívszeretetből, ösztönösen megértve, megélve: ha adnak, gazdagodnak – rakják a messziről és a csak kicsivel távolabbról érkező vendégek elé is a jobbnál jobb pálinkát és a mákos rétest.
A helyi specialitás elkészítésének módját Dubacz Éva receptje szerint teszem közzé, de határozottan javaslom, aki csak teheti, látogasson minél gyakrabban Kupuszinára, kóstolja meg ezt a kalácskülönlegességet egyenesen Éva konyhájából, általa készítve.
Hagyományos „kupuszini" mákos rétes
Hozzávalók a tésztához: 4 marék puha liszt, csipet só, kevés napraforgóolaj, víz; a töltelékhez: 1 kg mák, 70 dkg kristálycukor, kb. 30 dkg disznózsír, 2 dl tejföl, kevés tej, házi szilvalekvár; a tetejére: porcukor.
Elkészítése: A tésztához a lisztet átszitáljuk, hozzáadjuk a sót, vizet, kevés olajat és lágy tésztát gyúrunk addig, míg a tészta sima nem lesz. A kész tésztát elnyújtjuk a nyújtófával, és letakarva pihentetjük kb. 15–20 percig. A töltelékhez a mákot a kristálycukorral a meggyfamozsárban megtörjük, és összemorzsoljuk annyi olvasztott zsírral, amennyit felvesz. A tejfölt elkeverjük a tejjel. Terítőn (abroszon) vékonyra nyújtjuk a rétestésztát, az egyik hosszabb végére ráhelyezzük a szilvalekvárt, és elszórjuk a rétestésztán a mákos keveréket, végül megöntözzük a tejes tejföllel. A rétest feltekerjük a lekváros oldala felől, három rudat vágunk belőle (a tepsink nagyságától függően), és kizsírozott (vagy sütőpapírral kibélelt) tepsibe helyezzük őket. A rétesrúd tetejét megkenjük az olvasztott zsírral. 250 °C-fokon kb. 10 percig sütjük, míg nem kezd pirulni a teteje. Kihűtjük, felszeleteljük, és porcukorral meghintve tálaljuk.
A faluban legutóbb most, a kupuszinai Szent Anna-napi búcsúban jártam. Ismét szívélyesen fogadtak, a kellemes emlékek jótékony erejével visszaköszönt a sok ottani ünnepi és hétköznapi élmény a múltból. Az utóbbi Covid-időszak hozta változások mit sem csorbítottak a hely (közösségi) szellemén. Volt népes búcsú, szentmise, fúvóskoncert, vásári mulatságok... A búcsúból az eladósorban lévő lányok még mindig minél hatalmasabb mézesbábos szívre vágynak, hogy érezzék, teljes irányukban a választott kedves rajongása. Erről a népszokásról és a búcsúi hagyományokról 2013-ban így írtam a Dunatáj hetilap hasábjain:
„Szent Anna ünnepére régen és ma is kötelező volt az új ruha, a teljes megújulás, külsőleg is. A búcsúi forgatag talán legeredetibb momentuma, amikor a fiatal párok végigvonulnak a fiú által a lánynak ajándékozott mézeskalácsszívvel, amely minél nagyobb, annál jobb (...) Teli az utcák – karácsony, húsvét, pünkösd után a templombúcsú Kupuszina legnagyobb ünnepe. A faluból elszármazottak ilyenkor hazalátogatnak együtt ünnepelni rokonokkal, barátokkal..."
Vendégség, eszem-iszom... Ennek kipihenésére találták ki, Szent Rókus ünnepköréhez kapcsolódóan a szemfüles kupuszinaiak a természetbe való kivonulást, az úgynevezett „rókuszolást":
,,Tadián Verona, idős kupuszinai arról számolt be, hogy annak idején is munkaszünet volt a búcsú vasárnapját követő néhány nap, de nem mentek a természetbe, ahogy azt a hetvenes évektől kezdve napjainkban is teszik a helyiek. Ft. Bunford Vilmostól hallottam, hogy a több évtizede a Kupuszinára kerülők csodálkozva vették tudomásul, hogy a búcsút követő hétfőn kiürül a falu, vonulnak traktorral, kocsival ki merre lát, az erdőbe, szabadba, mennek »rókuszolni«". (LMT, Dunatáj hetilap, 745–746. szám)
Mostani cikkem megírása pillanatában éppen ez a szakasza zajlik az idei búcsúi ünnepkörnek Kupuszinán. Munkanapok ezek, így nem lehetek jelen, csak lélekben... A bakancslistámon szerepel azonban, hogy egyszer megtapasztaljam az önfeledt „rókuszolást". Mindössze azt nem tudom eldönteni, hogy túl öreg vagy túl fiatal vagyok még/már a varázslatosnak tetsző gasztronómiai és koccintgatós kupuszinai rókusz-pókuszhoz. Érdekes és érdemes lesz utánajárni, talán jövőre ilyenkor, és előre ígérem, majd el étel-mesélem...
