Szeptember közepén igazi vénasszonyok nyara köszöntött ránk, a reggeli levegőn már érezni lehetett, hogy ez már nem a nyár illata, napközben kellemes, 20 fok körüli hőmérséklettel hívogatott mindenkit a természet. A hívogatásnak pedig eszünk ágában sem volt ellenállni, az előrejelzés szerint a szombati nap mutatkozott a legszebbnek, ezért fogtuk magunkat és kirándultunk egyet. Katának előzőleg más terve volt, ő ugyanis a hétvégét az új, használtruha-csomagjának a pakolására tervezte, mivel két óriási zacskó használt ruhát kaptunk a kolléganőmtől ajándékba, úgyhogy a kisnagylány most egy jó ideig „le van biztosítva”. Előd bringázni szeretett volna, de amikor meghallotta a kirándulás lehetőségét, akkor „dobta” tervét, és ő is úgy határozott, hogy irány a Fruška gora. Márkinak viszont bedagadt a foga szegénynek, nő neki a hatos, és félúton megállt, begyulladt a fogínye. Ezért megjárta a fogorvost is, nagyon bátor volt, kapott orvosságot, de ő sajnos nem mászkálhat most hegyen-völgyön keresztül, így otthon maradt az anyjával.
Szombaton reggel nem kellett külön nógatni a palántákat, hogy keljenek fel, maguktól kipattantak az ágyból, majd kiválasztották, milyen szendvicset készítsek az útra (kacsazsíros, erős pistás, lila hagymásra esett a választás). A hátizsákba került a szendvics, a víz, az almák és pár cukorka, fölkaptuk a könnyed ancúgot, és indulás.
Ezúttal apám is társult hozzánk, vele az autóbusz-megállóhelyen találkoztunk. A kora reggeli órákban csak pár suhanc lézengett a buliból hazafelé, de a megállóhelyen már több hegymászó várakozott, akiket nem nehéz felismerni: hátizsák, bakancs, hegymászóbotok. A reggeli szél kissé hűvös volt, Kata hozzám bújt, hogy melengessem, de jött is mindjárt a bakolci busz. A jármű vezetője úgy vezetett, mintha nem embereket, hanem krumplis zsákokat fuvarozna, Bakolcon a fekvőrendőrnél sem lassított, így mindannyian fölrepültünk egy pár centit a székből, ami Katának nagyon tetszett, az idősebb utasok viszont hangosan szidták a frusztrált sofőrt. Nem számoltam, de kb. 10–15 perc alatt odaértünk a bakolci végállomáshoz. Megindultunk hát a Bakolc feletti fennsík irányába, úgy gondoltuk, egy rövidebb úton megyünk, tavasszal még nagyon szép volt arrafelé, de hihetetlen módon, néhány hónap alatt térdig érő fű nőtte be, úgy látszik, kevesen jártak erre, meg a birkákat is biztos másfelé legeltették. Átvergődtük magunkat a bozótos útszakaszon, és felértünk a fennsíkra, ahol jó sok bari legelészett Kata nagy örömére, és természetesen meg kellett állni, hogy lefotózzam a kisnagylányt. Hanem, ami a kondíciót illeti, meglehetősen nehezen követtem a fiatalokat, meg hát a fatert is. Elődöt mintha láncokról szedték volna le úgy ment, még az apám sem tudta tartani vele a tempót, habár ő hetente néha többször is túrázik. Nagyon szép volt az idő, sütött a nap, a szél alig lengedezett, az erdő csodaszép volt, különösen a fenyves része tetszett a gyerekeknek. És ebben a fenyvesben rengeteg pillangóval találkoztunk, mesébe illő volt az egész. Stražilovóra érve megéreztük a rostélyos illatát, az étteremben akkor gyújtottak alá éppen, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy a kinti padokon megpihenjünk, és elfogyasszuk a reggelinket. Előd minden lehető kaját, amit hoztunk, megevett, és még az apámtól is elkunyerált egy banánt. Mondtam neki, hogy ne túlozza el, mert ezután egy meredek úton megyünk majd fölfelé, de csak legyintett. És valóban, úgy ment fölfelé, mintha lefelé sétálnánk, én viszont jópárszor megálltam szusszanni. Aztán megérkeztünk utolsó pihenőhelyünkre, a Stražilovo feletti hegymászók otthonába, a gyerkőcök hintáztak, majd a fenyőfák között kikötött függőágyakban pihentek. Harminc perc eltelvétel visszaindultunk Bakolc felé, ez egy kiváló útszakasz, amely éppen megfelel a hazafelé tartó túrázóknak, hiszen az út mellett lehet szemezgetni szőlőből, szilvából és kökényből is. Az autóbuszban Kata már elbágyadt egy kicsit, kiszívta a friss hegyi levegő, gondoltam, otthon biztos szundi lesz délután, de egy félórás pihenés után már olyan volt, mint aki akkor ébredt volna fel, engem viszont ellenállhatatlanul vonzott az ágy.
