Bolondos szelek fújtak november derekán, kicsit olyan áprilisi, bolondos volt az időjárás. Előd fiamat is alaposan elkapta ez a bolondos áramlat, 13 éves a nagyfiú, és nagyban tombolnak a hormonok. Hangja mutál, olyan néha, mintha barlangból jönne. Az utóbbi időben, ha megkérem valamire, mindig morgás következik, meg a „mindjárt”, mert majd mindjárt befejezi pl. a gitározást. Ez a „mindjárt” kimondottan idegesítő lehet, amikor naponta többször hallja az ember, így néha elvesztem türelmemet, és rákiabálok, hogy ne mindjártozzon, hanem pl. vigye le a szemetet, de azonnal. „Helyzetek” alakulnak ki gyakran, az indulatosságot megpróbáljuk esti dumcsikkal enyhíteni, de a tinédzserkor megviseli a gyerekeket, és természetesen a szülőket is.
A tinédzserkor már csak ezzel jár, tudom, de képzeljék el akkor azokat a tanárokat, akik tinédzserekkel dolgoznak nap mint nap. Nem lehet egyszerű feladat, és ezt személyesen is megtapasztalhattam, hiszen a suliban is történtek „dolgok”.
Az történt ugyanis, hogy tornaórán a fiúk fociztak a tornateremben, és Előd egyik osztálytársa, mivel kissé gyengébb a focitudása, lökdöséssel kárpótolta a labdakezelést. Addig-addig tartott ez a lökdösődés, hogy Előd ezt megunta, és megütötte az osztálytársát, az meg visszaütött. Az én időmben ezt észre sem vették a tanárok, voltak ott verekedések, pofonok, seggberúgások, de ha nem fajultak el a dolgok, akkor nem törődtek vele a tanárok, valahogy úgy voltak ezzel, hogy intézzék el egymás között. Manapság azonban teljesen más szabályok érvényesek, ha például az órákon a diákok beszélgetnek vagy uzsonnáznak, a tanároknak a figyelmeztetésen kívül nem sok más eszközük van a nevelésre, így gyakran elszabadul a pokol. Az egymás elleni erőszakot, agressziót azonban sokkal jobban büntetik, így fiam az osztálytársával együtt szépen osztályfőnöki megrovót kapott. Nagy volt az elkámpicsorodás, mivel ez automatikusan lecsökkentette magaviseletből az osztályzatát, így legvalószínűbb félévkor nem lehet színkitűnő, de ez van. Elbeszélgettünk a történtekről, elmagyaráztam neki, hogy senkit sem üthet meg, az nem megoldás, na jó, ha más megüti, akkor az más mese, de ebben az esetben focizásról volt szó. „Ha meglök, akkor lökd vissza, de nem lehet ütni, az azon nyomban piros lap” – magyaráztam. És az is lett a vége. Illetve, hogy még nincs teljesen vége, mivel most osztálytársának az anyjával együtt egyeztetésekre járunk az osztályfőnökhöz. Összeülünk, megbeszéljük a történteket, és megpróbálunk közösen olyan megoldásokat hozni, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a forró fejű tinédzser fiaink ne kakaskodjanak túlzottan. Mondhatom, meglehetősen hasznosak ezek az egyeztetések, és azóta nem is történt újabb incidens, de úgy veszem észre, hogy a tanárok sokkal komolyabban vették ezt az egészet, mint a fiúk, ők már a kakaskodás után úgy beszélgettek egymással, mintha semmi sem történt volna. Mindenesetre, nem rossz, hogy a tanárok követik a „helyzetet”, és bennünket, szülőket is bevonnak az egészbe, így biztosan nem fajulnak el a dolgok.
