Gazsó Orsolyát minden bizonnyal nem kell bemutatnunk lapunk olvasóinak. A média és kommunikációs szakember jelenleg szabadúszó újságíróként tevékenykedik, és nap mint nap találkozhatunk cikkeivel, videóival, illetve rádióműsorával, amelyek mindegyike magában hordozza készítőjének színes egyéniségét.
Gazsó Orsolya most egy újabb videóval hívta fel magára a figyelmet. A Lajkó Félixszel készített, Hanghullámok című videója a Kulturális Filmek Fesztiváljának versenyprogramjában szerepel. A videót a YouTube-on bárki megtekintheti, és egy lájkkal segíthet készítőjének abban, hogy megismételje, vagy akár túlszárnyalja tavalyi sikerét, amikor is harmadik helyet ért el a topolyai zárda nővéreiről készített kisfilmjével.
Mikor kezdtél el videózással foglalkozni? Mi vonzott ehhez a műfajhoz?
– Az első alkotásom a gimis éveimhez köthető, a barátnőimmel forgattunk egy filmet a topolyai Bethesda Szeretetszolgálat felhasználóiról. A kisvideó különdíjas lett a Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjén. Akkor még nem tudtam vágni, sután ment a kamera kezelése is, és persze még ma is van mit tanulnom, de most már én vagyok a rendezője, operatőre, riportere és vágója is a filmjeimnek. Egyszemélyes a stábom. Ez nem mindig egyszerű, mert minden csápomnak egyszerre kell résen lennie az alkotófolyamat közben: miközben figyelek a képkivágásra, az élességre, a hang minőségére, okosan kell reagálnom az interjúalanyom gondolataira is. Ha állvány nélkül dolgozom, néha azt veszem észre, hogy nem pislogok és levegőt sem veszek, annyira koncentrálok a képem stabilitására. Ám ami miatt megéri mindez, az az, hogy a saját magam főnöke lehetek, olyanok a snittjeim, amilyennek megálmodtam őket, és ha hibázom, akkor csak magamra mutogathatok. A vágás a kedvenc részem, akkor kap koronát a királynő. A képkockák iránti szeretetemről Erik Poppe A Thousand Times Good Night (Ezerszer is jó éjszakát!) című norvég–ír–svéd filmdrámája jut eszembe. Akárcsak a főhőse, én is a végletekig el tudok menni egy jó hangulatú fotóért vagy mozgóképért. Nagy hatással voltak rám Alejandro Jodorowsky művészfilmjei is, mind szürreális és avantgárd, sem a rendező, sem az alkotásai nem evilágiak.
A videózás mellett többek között rádiós műsort is készítesz az Újvidéki Rádiónak, illetve cikkeket is írsz a Marie Claire magazin magyarországi lapszámaiba. Melyik áll hozzád legközelebb?
– Elektronikus szakirányon végeztem a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán, így rádiózással és tévézéssel a gyakorlatban hamarabb kezdtem el foglalkozni, mint újságírással, egy rádióműsor és egy videó elkészítéséhez is azonban tudni kell szabatosan, könnyedén írni. Ha jól fogalmazok, izgalmasabb az elektronikus végtermék is. Erre tanítottam ebben a félévben a hallgatóimat is az egyetemen, a sajtókommunikáció rejtelmeibe vezettem be őket. Mind a Beszélgessünk című rádiós portréműsorom szerkesztésekor, mind a Marie Claire-cikkek írása közben arra törekszem, hogy a saját hangomon szóljak, hogy vigyek személyes tapasztalatot, sztorit a mondandómba. A reklámfilmek esetében kicsit kötöttebbek a játékszabályok, de ebben az esetben is próbálom belecsempészni a saját stílusomat az alkotásba: zenével, színekkel, ritmusokkal, hangulatokkal.
Tapasztalataid szerint, mikor nyílnak meg igazán az alanyaid? Ha videózod őket, vagy ha csak a hangjukat veszed?
– Akkor, amikor nincs bekapcsolva a diktafonom vagy a kamerám. (Nevet) Viccelek, de valóban könnyebben beszél mindenki magáról, ha közben nem vételezek. Amint megnyomom a piros gombot, a beszélgetőtársak nagy része teleportálja magát egy olyan univerzumba, ahol meg akar felelni a főnökének, a szüleinek, a párjának, a világnak. Ilyenek vagyunk.
Döbbenetes, micsoda kemény és szigorú határok közé tudja szorítani az embert a kimitszól és a REC-gomb. Egyébként magamon azt veszem észre, hogy kezdem elengedni ezt a belső nyomást, a szabadúszói létem meghozta a szabadságomat is: most már csak magamnak szeretnék megfelelni. Épp elég ez is, magasan van a léc!
Annak függvényében, hogy videózol, rádiófelvételt, vagy esetleg írásos anyagot készítesz, van valami különbség a kérdésfeltevés módjában?
– Ha videózok, úgy kell kérdeznem, hogy a válasz megállja a helyét a kérdéseim elhagyásával is. A rádióműsoromban ügyelnem kell arra, hogy minél kevesebbet bakizzak, érthetően fogalmazzak és artikuláljak, mert a kérdéseket is benne hagyom a műsorban. Ha írásos anyagot készítek, akkor mindezt elengedhetném, de nem teszem, mert ha szépen, átgondoltan, tiszteletteljesen kérdezek, az alanyom is eképp fog válaszolni. Tükröt mutatok a vendégeimnek, úgy viselkednek velem, kérdezővel, ahogy én is viselkedem velük. Soha nem sajnálom az időt a beszélgetésekre, sokszor 4-5 óra hosszáig is tart egy interjúm. Ebben persze benne van a kávé, tea, bor, süti is. Mielőtt megnyomom a piros gombot, szeretek az alanyokkal elbeszélgetni, főleg, ha korábban még nem találkoztunk. Ha összebarátkozunk egy kicsit, és nem a nulláról indítunk, akkor mélyebb, oldottabb maga az interjú is. Egy-egy téma kapcsán általában megosztom a saját tapasztalataimat is az alanyommal, így könnyebben nyílik meg és mondja el az ő élményét.
Hogyan választod ki az alanyaidat?
– Nincsenek speciális szempontjaim, figyelem az aktualitásokat, a trendeket, visz a flow. Csakis olyan témákkal foglalkozom, amik érdekelnek, és amikről azt gondolom, hogy másokat is felcsigázhatnak. Az külön örömmel tölt el, ha egy-egy beszélgetésemmel segíteni tudok másokon. Nemrégiben felkeresett egy hölgy, aki olvasta a dr. Roska Botond neurobiológussal készült interjúmat a Marie Claire áprilisi számában, és mivel édesapja makuladegenerációval küzd, arra kért, hogy kössem össze a világhírű kutatóval, hátha tud gyógyírt édesapja vakságára. Azóta is drukkolok, hogy sikerül-e meggyógyítani az apukáját.
Hogyan készülsz fel az interjúkra?
– Minden interjúm előtt rengeteget készülök. Nem túlzok: néha napokat szánok arra, hogy alaposan megismerjem az interjúalanyomat. Soha nem érzem azt, hogy ez elfecsérelt idő lenne, mert minden vendégem megérzi és megbecsüli, ha érdeklődéssel, eddig fel nem tett kérdésekkel fordulok hozzá. Ha ismert vagy akár világhírű az alanyom, mint amilyen például Lajkó Félix hegedűművész, Havadtőy Sámuel képzőművész vagy Tom Szaky hippi üzletember volt, akkor is próbálok „orsis” maradni, és olyanokat kérdezni, amilyeneket eddig soha senki. Ha pedig nem személy, hanem egy többezer kilométerre húzódó táj, ország van a fókuszom középpontjában, mint például a miskolci Baraka Utazási Irodának készült reklámfilmjeimben, mielőtt besétálok a repülőgép gyomrába, heteken keresztül a térképet bújom, és keresztül-kasul áttanulmányozom a helyiek szokásait, nyelvét, gasztronómiai fogásait, kulturális kincseit.
